Távol Jamaicától

Balkont még nem figyeltek és fényképeztek úgy, ahogy azt az elmúlt két hónapban Berlinben tették fotósok és turisták a Német Parlamenti Társaság (DPG) első emeleti teraszát lesve. A Reichstag tőszomszédságában lévő épület semleges terepként adott otthont a keresztény pártok (CDU/CSU), a szabaddemokraták (FDP) és a zöldek koalíciós alkudozásának. A balkonon rendre felbukkantak a pártok vezető politikusai, s ha a külső szemlélő a kellő időben figyelte az eseményeket, láthatta, ahogy Alexander Dobrindt (CSU) szövetségi közlekedési miniszter kedélyesen lapogatta Cem Özdemirnek, az ökopárt társelnökének hátát, vagy Christian Lindnert, az FDP első emberét elmerülten beszélgetni Ursula von der Leyen (CDU) védelmi miniszterrel és Katrin Göring-Eckardttal, a Zöldek másik társelnökével.

Az idilli teraszképek azt sugallták, hogy tető alá hozzák a pártszínek (fekete-sárga-zöld) nyomán Jamaica-koalíciónak nevezett kormányzati összefogást. És azt, hogy a szövetségi köztársaságot történetében először kormányozza majd négypárti koalíció, és elindulhat Angela Merkel valószínűleg utolsó kancellári ciklusának nagy projektje. Hogy megteremthetik az „új közepet”, amely a CDU-elnöknek szintén nagy ambíciója, nevezetesen azt, hogy a sok szempontból konzervatívnak tekintett zöldeket behozza a szövetségi szintű kormányzati együttműködésbe.

Az Alternatíva Németországnak (AfD) megerősödése, a szeptemberi Bundestag-választáson elért, a harmadik legerősebb párt pozícióját hozó 12,6 százalék új helyzetet teremtett. A CDU/CSU-tól erősen jobbra elhelyezkedő, a menekültproblematikát, a német identitás és a keresztény kultúra védelmét tematizáló AfD-vel tartósan számolni kell. A keresztény pártokon belül egyre többen követelik az erőteljes jobbra nyitást, a hagyományos konzervatív értékekhez való visszatérést. Szerintük csak így csábítható vissza az AfD-hez vándorolt több mint egymillió CDU-szavazó. Merkel viszont változatlanul középre húz, és a Jamaica-koalíciót szánta válaszul azoknak, akiknek elegük van a néhai Konrad Adenauer és Helmut Kohl pártját a balliberális, kozmopolita és zöld irányba vezető kurzusából.

Jamaicából azonban nem lesz semmi, legalábbis szövetségi szinten nem lesz fekete-sárga-zöld kormány. A kínos kudarcért elsősorban Christian Lindnert teszik felelőssé, aki az egész világ megdöbbenésére november 20-ra virradóra közölte, hogy az FDP „tartós bizalomhiány miatt” feláll az asztaltól. Talán sosem derül ki, hogy a 38 éves politikusnak a kezdetektől nem volt ínyére Jamaica, vagy csak menet közben jött rá, hogy a kompromisszumok súlyosan megrongálhatják az elmúlt években gondosan felépített márkát. Lindner mindig is a piac, értsd a választók igényeihez igazította a szabaddemokratákat. Kezdetben például támogatta Merkel menekültpolitikáját, majd látva az AfD térnyerését, szélsebesen váltott, s azt hangoztatta, hogy jóval korábban és élesebben kellett volna nekimennie a kancellárnak. Aki pedig látszólag mindent megtett az eurózónában még szigorúbb fegyelmet akaró és a német segítségnyújtást ellenző Lindner „elcsábítására”. Még a pénzügyminiszeri posztot is felkínálta neki, miután Wolfgang Schäublét (CDU) ügyes húzással a Bundestag elnöki székébe katapultálta.

Lindner teátrális elemeket sem nélkülöző bejelentése nyomán egységes kórusba tömörültek a keresztény pártok és a zöldek. A faképnél hagyottaktól csak azt lehetett hallani, hogy milyen közel voltak a megegyezéshez. Lindner az ökopártot szapulta, de a tárgyalásokat közelről követők szerint a zöldek folyamatosan engedtek, míg a liberálisoknak minden kompromisszum kevésnek bizonyult. A szabad demokratákra zúdított kritika azonban nem tudta palástolni mindazt, amit a külvilág kezdett érezni Németország kapcsán. „Veszélyes instabilitás”, „elhúzódó bizonytalanság”, „kormányzati bénultság” – ilyen jelzős szerkezetekkel az elmúlt évtizedekben sosem illették a szövetségi köztársaságot. S mindez egy olyan kiélezett európai-globális térben hangzik el, ahol a migrációs ügyek, az eurózóna reformja, a Brexit, Lengyelország vagy éppen Ukrajna miatt nélkülözhetetlenek a németek. A cselekedni és vezetni képes németek.

Új választások, kisebbségi kormányzás vagy folytatódó nagykoalíció a szociáldemokratákkal – Merkel és a CDU/CSU e három opció közül választhat. A kisebbségi kormányzás új színfoltot jelentene a modern német politikában, de a keresztény pártokban senki sem akar ilyen veszélyes ösvényre lépni. Az új választások gondolatával már inkább eljátszanak, azzal kacérkodva, hogy a szeptemberben az FDP-hez vándorolt 1,6 millió CDU/CSU-szavazó jelentős része visszatérne a gyökerekhez, miután súlyosan csalódtak Lindnerben. Miután Frank-Walter Steinmeier államfő sorra magához rendelte a pártelnököket, és Németország érdekeire hivatkozva felelős magatartásra figyelmeztetett mindenkit, a konzervatívok vezető politikusai hirtelen a nagykoalíciót kezdték el favorizálni. Mintha az olyan óriáshajót, mint Németország más nem, csak a két nagy néppárt szövetsége tudna elnavigálni. Feltéve, hogy a minden idők legrosszabb választási eredményét produkáló SPD-t (20,5 százalék) még néppártnak lehet nevezni.

A szociáldemokrata bázis nem lelkesedik azért, hogy újabb éveket húzzanak le Merkel oldalán. A kancellárra azért is fújnak, mert hihetetlen érzékkel tudja lenyúlni és saját sikereként beállítani az SPD céljait, ahogy ez történt a minden ágazatra kiterjedő minimálórabér bevezetésével. A kereszténypártok mostani „barátkozós offenzívája” viszont jól jön Martin Schulznak, aki szeptember 24-én, az urnazárás után pár perccel a katasztrofális szereplést meg saját bőrét mentve közölte, hogy befejezettnek tekinti a kormányzást, és az SPD ellenzékbe vonul. Most ebből a helyzetből kell magát visszalavíroznia, miután több oldalról – így egykori párttársa, Steinmeier részéről is – óriási nyomást gyakorolnak rá és elvtársaira, hogy az ország érdekeit helyezzék a párt érdekei elé. Schulz érzi, hogy némi időhúzással viszonylag sok engedményt csikarhat ki az SPD-t körbetáncoló Merkeléktől. Viszont ott leselkedik a veszély, hogy a nagykoalíció még tovább morzsolja majd a támogatottságukat, és a következő erőpróbán húsz százalékot sem érnek el.

A CDU-ban néhány oldalvágástól eltekintve egyelőre senki sem kérdőjelezi meg a Jamaica-tervvel nagyot bukó Merkel pozícióját. A bajor keresztényszociálisoknál viszont nyíltan forrnak a Horst Seehofer pártelnök-tartományi kormányfővel szembeni indulatok. Jövő szeptemberben Bajorországban választások lesznek, ahol az AfD nagy sikerre számít, a CSU viszont nem engedhet meg magának újabb tízszázalékos voksveszteséget. Seehofernek még ki kell egyeznie a trónkövetelőkkel, miközben nem ártana, ha januárra Németországnak ismét lenne legitim kormánya. / Dési András