Papucsban menekültem Moszulból

– Kijárási tilalom van érvényben, a hátárátkelőig senki nem szállhat le – mondja a buszra fellépő fegyveres rendőr. Az iraki határtól nem messze, az utolsó török városban járunk. A csaknem hetvenezres Silopi kihalt utcáin páncélozott katonai járművek, kommandósok. Ha már itt ilyen a helyzet, vajon Irakban milyen lehet? Gyermekkorom óta vonzott az a sokszínű ország: amikor hosszú hónapok tárgyalásai után az Iszlám Állam-ellenes erők végre megállapodtak abban, hogy Moszult együtt szabadítják fel, tudtam, hogy lassan eljön az én időm. Kíváncsi voltam, a helyiek hogyan vészelték át az utóbbi két évet, mit várnak a jővőtől.

A határ túloldalán ellentmondásos világban találom magam. A tucatnyi katonai ellenőrzőpontot leszámítva alig érezni, hogy nem messze napjaink legnagyobb katonai akciója zajlik.

Elesett katonák képeit, háborút éltető plakátokat, propagandaanyagokat szinte sehol nem látni. Sőt Erbilben, a fronttól alig nyolcvan kilométerre még európai turistákkal is összefut az ember. A kilencvenes évek eleje óta autonómiát élvező kurdoknak itt saját parlamentjük, hadseregük, rendőrségük van, és a legfontosabb, hogy az itt kitermelt olajhoz Bagdadnak semmi köze sincs. A régió az amerikai megszállásból is kimaradt.

Erbil a béke szigetének számít Irakban, az ország többi részén zajló fegyveres konfliktusok elől sokan ide menekülnek. A nyolcéves Kaisszal a forgalmas bazárban futok össze, ahol tucatnyi barátjával hordárként dolgozik, egy nálánál kétszer nagyobb talicskával szállít árut.

– Ramadiban éppen elkezdtem volna az iskolát, már nagyon vártam, de a háború elől el kellett menekülnünk – meséli. – Apukám az önkormányzatnak dolgozott, volt egy nagy autónk meg egy nagy házunk sok szobával. Mindent otthagytunk, kivéve az autót, azt már itt adtuk el.

Míg beszélgetünk, aggódva figyeli, nem lesz-e baj abból, hogy sokat marad el velem. Többször megjegyzi, indulnia kell dolgozni.

– Apa azt mondta, csak pár hétre jövünk, ruhát alig hoztunk. Eleinte csak ő meg a bátyám dolgozott, de most már én is nagy fiú vagyok, nekem is muszáj. De csak addig, amíg haza nem megyünk Ramadiba, akkor majd járhatok iskolába. Reggeltől estig dolgozni kell. Ha ügyes vagyok, megkereshetek akár hat-hét dollárt is naponta. Csak szeretnék már megtanulni olvasni is.

Kérdezni akarom a dzsihadistákról is, de nem igazán érti, miről is beszélek.

Továbbhaladva egy Moszulhoz közeli menekülttáborba jutok, a sivatag közepén, néhány kilométerre a fronttól. Több ezer egyforma sátor áll ott, körülöttük szögesdrót és őrtornyok. Kijárni tilos, aki egyszer bekerül a táborba, nem tudja, mikor mehet majd ki. Tucatnyian állítanak meg, kérdezik, tudok-e segíteni. Itt ugyanis se orvosi ellátás, se gyógyszer nincs, de még tej sincs a csecsemőknek. A napi fejadag egy csomag keksz és pár üveg víz, ezen kívül senki nem kap semmit.

A harmicas Szaáb, aki három napja érkezett Moszulból, megfogja a karom. Rendőr volt korábban. Az üres sátrába vezet. A matracon és pokrócon kívül csak pár üveg vize maradt. Nem tud mivel megkínálni.

– Ne haragudj, a kekszet már megettük reggelire.

Leülünk, és kifogyhatatlanul dől belőle a szó.

– Rendben mentek a dolgok, amíg itt voltak az amerikaiak. Azt hittük, az iszlamisták nem tudják elfoglalni Moszult, nem hagyná ezt a kormány, de mégis sikerült nekik. Talán mert a kabinet síita, nekik nem volt fontos a szunnita Moszul. Mindenki azt gondolta, csak pár hét, és vége lesz. De eltelt egy hónap, egy év, és már két éve ott vannak. Tönkretették az életünket, mindent betiltottak. Akinél egy SIM kártyát találtak, azt kivégezték. Internetezni csak az ő boltjaikban lehetett, ott is csak úgy, hogy valaki mellettünk állt és figyelte, mit nézünk. Kapcsolatot csak olyannal tarthatunk, aki Szíriában vagy Törökországban tartózkodik. Irak más részein élő rokonokkal már nem beszélhettünk. A külvilággal egyetlen kapcsolatunk a rádió volt. Persze azt is csak titokban hallgathattuk, a műholdvevőket mindenhonnan leszedették. A nőknek és a férfiaknak külön boltokba kellett járniuk. Ennek semmi értelme nem volt, hiszen semmink sem volt, amiből vásárolhatunk volna. Munkalehetőség sem akadt. Eleinte még eladtunk ezt-azt, de lassan mindenünk elfogyott.

Meséli, hogy az iskolákban a gyerekeknek nem tanítottak mást, csak a fegyverek használatát. Az első fegyveresek nem Irakból, hanem más arab országokból meg Afganisztánból, a Távol-Keletről, Törökországból és Európából érkeztek. Sokan arabul se tudtak. Idővel több moszuli is beállt közéjük, mert a városlakóknak nem volt pénzük, az iszlamistáknak viszont igen.

– Hát, tudod, én inkább éhen haltam volna! – sóhajt Szaáb.

Aki nem támogatta őket, arra azt mondták, Amerika meg Izrael embere. A várost körbevették, menekülni nem lehetett. A csempészek azt ígérték, 2500 dollárért bárkit kivisznek, de ők is csak a dzsihadistáknak dolgoztak. A menekülni akarókat átadták a fegyvereseknek. Pár hónapja aztán megváltoztak a dolgok. Az iszlamisták hatalmas győzelemről kezdtek beszélni, meg arról, hogy most kiterjesztik kalifátusukat az egész világra. A vezetők mind külföldre utaztak, azt mondták, hogy így foglalnak el új területeket. Moszulban csak az iraki és a szír fegyveresek maradtak. Most pedig jönnek a síita milíciák, de ők se különbek. Az ő fegyvereseik irakiak, a vezetőik irániak. 2014-ben, Moszul elfoglalásakor a dzsihadisták hétezer síitát mészároltak le. Most a síita milíciák azt hangoztatják, legalább ugyanennyi szunnitát fognak megölni.

– Ha a törökök vagy az amerikaiak jöttek volna, annak mindenki sokkal jobban őrült volna – mondja Szaáb.

A menekülttábor sátraiban nincs áram. Családonként jár egy petróleumfőző, de a bele való olajat már mindenkinek magának kell megvennie. A menekültek kapnak egy matracot, egy plédet, de az esti hidegben ez nem sokat segít. Gyógyszerek nincsenek, egészségügyi ellátás csak sürgősségi esetben jár. Gyakori, hogy három-négy család összefog, s közösen vesznek fém sütőlapot, azon sütnek maguknak kenyeret.

– Akiknek van kapcsolatuk, azok ingyen kapnak mindent, nekem viszont fizetnem kell. De miből? Papucsban menekültem Moszulból. A táborból nincs kijárás. A kerítés mellett végig árusok kínálják portékáikat a szerencsésebbeknek.

Szaád visszakísér a kijárathoz. Még megkínál utolsó doboz cigarettájából, és megígérteti velem, ha majd vége lesz a háborúnak, meglátogatom Moszulban is. Már ha megvan még a háza.

– Tudod, egy arabnak az a legnagyobb szégyen, ha nincs mivel megkínálnia a vendégét – mondja.

Erbil keresztény negyedében futok össze Reemon Mashouddal és Malath Wasemmel. Két éve menekültek el a keresztény többségű Bartellából. Nem sokan használják Jézus anyanyelvét, az arámit, de ők ahhoz a pár ezer fős népességhez tartoznak, amely még beszéli az ősi nyelvet. Kopott teázóban ülünk le. A vendégek többsége keresztény, a falon Jézus-kép, az ablakon pedig kurd zászló.

– Tudod, Szaddám idejében nem különböztették meg az embereket – kezdi történetüket Reemon. – Senki sem foglalkozott azzal, hogy ki milyen vallású. A keresztény, a muszlim és a sabak (kis vallási szekta Irak északi részén) gyerekek együtt játszottak. Pedig Szaddám is vallásos szunnita volt. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy a sabakok ránk támadtak, de ezen kívül soha nem volt gondunk senkivel.

Malath veszi át a szót.

– Nézd meg, honnan jöttek a dzsihadisták: Tunéziából, Líbiából, Szaúd-Arábiából, Afganisztánból. Ott nincsenek keresztények. Ők honnan is tudhatnák, hogy mi itt békében éltünk egymással? Karácsonykor a muszlimok és sabakok is kellemes ünnepeket kívántak nekünk, ahogy mi is köszöntöttük ramadánkor és zarándoklat idején a muszlimokat. Az iszlám nem az, amit a terroristák képviselnek. Ezek tanulatlan emberek, nem értik a vallást. A nyugatiak csodálkoznak, hogy sok muszlim el akar innen menekülni, pedig ahhoz, ami itt zajlik, a többségnek semmi köze. Irak a hazánk, őseink hazája, nem mehetünk el innen, őriznünk kell Jézus anyanyelvét. De meg tudjuk érteni azokat is, akik inkább a távozás mellett döntenek.

Valaki fehangosítja a televíziót, a teázóban mindenki felkapja a fejét. Éppen a frontról tudósítanak. Alig hatvan kilométerre zajlik tőlünk a háború, mégis úgy érzem, mintha otthonról figyelném a távoli eseményeket.

– Ehhez a háborúhoz Iraknak nincs sok köze, a nagypolitika váltotta ki, most meg azt várják, hogy az iraki emberek maguk oldják meg a helyzetet – magyarázzák a keresztény fiatalok. – A házainkat lerombolták. A keresztény országok állandóan rólunk beszélnek, de támogatást alig kapunk. Itt, Erbilben sok a menekült, munka alig van. A jövedelem nélküli keresztény családok 200 dollárt kapnak havonta egy keresztény szervezettől. Ebből persze nem lehet megélni. Megvonhatják a támogatást attól, aki az adomány mellé még munkát is keres. A nyugati országok összesen annyit tesznek értünk, hogy végignézik, amint a havi 200 dollárból éhen halunk.

Persze ők nem tudják, hogy még csak kereszténynek sem kell lenniük. Ha van 90 millió forintjuk, a közeli plázában minden gond nélkül megvásárolhatják a keresztény Magyaroszág vendégszeretetét, a letelepedési kötvényt.

Utolsó napomon sikerül eljutnom a frontvonalra. Lerombolt falvak, olajkutak és menekülttáborok mellett vezet az út. Fél tucat katonai ellenőrzőpont után elérjük az utolsó kurd állást is. Egy pár kilométeres szakaszt az iraki kormány ellenőriz, utána jönnek a dzsihadisták állásai. Felettünk amerikai gépek szállnak el Moszul felé, bombákkal a hasukban. Mellettünk az iraki kormány járművei haladnak el, hogy az ostromlott városból kimenekített szunnita arab civileket a biztonságos kurd területen, török segélyszervezetek által felállított menekülttáborokba szállítsák. Valahol messze vállvetve harcolnak a turkománok, a jezidik, a sabakok, az asszír keresztények és még sokan mások. Most mindenki együtt, egymást segítve küzd Moszulért, olyan összefogásban, amilyet a Közel-Kelet már rég nem látott. n