Ónody javított

A könyvet olvasva azt éreztem, a megírása egyfajta gyászmunka, a Fideszből való kiábrándulás feldolgozása.

Amikor írni kezdtem, már túl voltunk annak a médiavilágnak az összeomlásán, amelyet jól ismertem. A Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót bezárták a választások után. A Heti Válaszban elhitették velünk, hogy van menekülőút, de ez kamu volt. Nem volt esélyünk, de legalább még kínlódhattunk egy kicsit. Bementem augusztus elsején a Szabad fogás új évadának első felvételére a Hír TV-be, ahol már a bejáratnál lepattantunk a Valton Security embereiről. Az volt az a pillanat, amikor bennem megszűnt létezni az a médiavilág, amelyet addig ismertem. Ültem otthon a teraszon, nyitott laptoppal, és valóban nem emlékszem rá, hogyan, de elkezdtem írni.

Tehát a történtek hatására kezdted a könyvet írni?

Igen. Még nagyon fájtak a sebek.

Mintha váratlanul ért volna a végkifejlet, pedig a G-napban már kódolva volt, hogy a Simicska-birodalomhoz tartozó médiumokat Orbán, ha győz, bezárja.

Persze, nem voltam naiv. Végigküzdöttem az életem a jobboldali médiában úgy, hogy sokszor mentem Simicska elől tovább, de ő mindig jött utánam. Nem nagyon kedveltem. A G-nap után afféle rocksztár, az ellenzék erős arca lett. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ellenzéki tényező, annyira széthullottak. De akkor is azt mondtam, nem jó ember, nem jó buli ez. Nem lehet tudni, hány évünk lesz, de a sajtószabadságot megkaptuk az ölünkbe. Örüljünk neki, és használjuk ki, hogy lehet szabadabban írni. A Heti Válasznál a változás nem volt radikális, minket úgy hívtak korábban: ez az „emberarcú orbánista lap”.

Talán azért, mert az óvatos kritikák ellenére a tartalom összességében megfelelt annak, amit a Fidesz akart?

A szerkesztőség inkább „érted aggódom” típusú kormánykritikát próbált megfogalmazni. De ez is egyre nehezebb volt. A Heti Válasz már jóval a G-nap előtt összeveszett a Fidesz prominenseivel – akkor már egy éve nem állt szóba velünk Lázár kancelláriaminiszter. Bizonyos értelemben a G-nap emberileg és szakmailag is felszabadulást jelentett.

Számomra az, ami ekkor a Hír TV-nél, a Lánchíd Rádiónál és a Magyar Nemzetnél történt, az újságírószakma diadala volt. Azt mutatta, ha egy szerkesztőséget békén hagynak, a szakma szabályai szerint kezd működni.

Diadal volt, bár nem tudom, a kollégáim így élték-e meg. Én élveztem ezt az időszakot. Jó volt úgy elmenni műsorokba, hogy szabadon mondhatok bármit. Már nem voltak ott azok a korlátok, amelyeket nem is mindig a hatalom erőltetett ránk, hanem mi teremtettük meg azzal, hogy újságírók is akartunk lenni, de közben igyekeztünk nem rátiporni bizonyos bütykökre. Azért maradtak ezeknél a médiumoknál, mert azt érezték, végre eltűnt a fejük fölül az a sötét erő, ami árnyékba borította a hétköznapokat.

Azok dolgoznak ma a kormányzati sajtóban, akik nem így éreztek?

Előre látni lehetett, amit most tapasztalunk. Nekem ősfideszesként egyértelmű volt, hogy jobboldali lapnál akarok elhelyezkedni. Nemcsak azért, mert ez a politikai viszonyrendszer áll hozzám közelebb, hanem azért is, mert láttam, nem létezik jobboldali média. Az Új Magyarországnál kezdtem, amit jó fél év után bezártak. A Magyar Nemzet bizonytalan identitású volt. Hasonlóan láttam a másik oldalt, mint ahogy ma sokan a KESMA-t látják: olyan tömbnek, amely ugyanahhoz a körhöz tartozik, és amelyben ugyanazok dolgoznak. A közmédia ezt nem egyensúlyozta ki.

Ahogy a Fideszben mondani szokták: baloldali médiatúlsúly van?

Azért használtam a tömbös jelzőt. Pedig jóval sokszínűbb volt, mint a mai KESMA, de mégis, amikor ott vagy az egy szál úgynevezett jobboldali lapnál, akkor a másik oldalt nagynak és erősnek látod. Úgy éreztük, nem kezelnek minket kollégaként. Sok rosszízű történetet tudnék felidézni. A kilencvenes években annyira beszorítva éreztük magunkat jobboldali újságíróként, hogy ha leírtunk valamit, azon agyaltunk, mit fognak erről mondani. Ez kifejleszt bizonyos harci szellemet. Meg voltunk győződve róla, hogy nekünk van igazunk: Magyarországnak jobboldali útra kell lépnie. Ne felejtsük el azokat az időket 1994 és 1998 között!

Azt se felejtsük el, hogy annak az időszaknak az egyik legnagyobb botrányát, a Tocsik-ügyet a baloldali média tárta fel.

Sokkal színesebb volt az a világ, mint most a KESMA-féle. Állandó küzdelemre kényszerített újságíróként másként néztünk a világra. Joggal merül fel a kérdés, miért nem volt Fidesz-kritika. Azért, mert amikor a média kilencven százaléka a Fidesz bírálatával volt elfoglalva, mi kisebbségben nem éreztük, hogy erre rá is kellene erősíteni. A Fidesz azt tapasztalta, hogy a média ellenséges, számukra a 2002-es eredmények is ezt igazolták. Látták, hogy van egy kicsiny sajtójuk, amelyet hatékony ugyan, de úgy kell működtetni, mint egy sereget.

Nem volt rossz érzés, hogy nem az újságírás szabályai működtetik a szerkesztőséget, hanem a küldetés?

Azt éreztük, hogy a másik oldalon sem működnek az etikai normák. Ma már ott tartunk, hogy semmilyen kritika nincs. 2011-től 2014-ig a közmédiában dolgoztam. Akkoriban még voltak viták arról például, hova tegyük az ellenzéki híreket. Az elején még lehetett dolgozni, legalábbis az online felületen. De hamar besorolták azt is a hadtestparancsnokság alá. Aztán az újságírás magvát is kiirtották a közmédiából. Akkor hírtelevíziósították az M1-et, amikor eljöttem. Láttam, sokan már eleve a hatalom vélt elvárásai elé mennek. Kérés nélkül is teljesítettek, féltek, hogy a feletteseik majd alkalmatlannak tartják őket.

Úgy látom, a sajtóban, a közösségi médiában kommunikálni próbálsz egykori barátaiddal, kollégáiddal, azokkal, akik a propagandamédiában maradtak. Türelmes vagy velük, soha nem kioktató. Attól félsz, a kiugrásod miatt elveszíted egykori kapcsolataidat?

Amikor egy adott pillanatban döntesz, nem méregeted, hány embert fogsz elveszíteni. Megértem, mi történik azokkal, akik a közmédiában maradtak. A helyükben, azt hiszem, én is pontosan ugyanúgy viselkednék. A könyvemben azt akartam megírni, milyen válaszokat ad az ember a kihívásokra, ha bekerül egy ilyen nagy rendszerbe. Ha egészséges öntudata van, azt hiszi, a saját képére formálhatja. Elkezdi, ám egyszer csak azt veszi észre, hogy mint a fekete lovag a Gyalog galoppban, se keze, se lába. Ő viszont még mindig abban bízik, hogy „Majd én!” A nagy rendszereknek azonban nincs szükségük egyéniségekre. Mindenkit egyformára gyúrnak. Amint belépsz a kapun, mintha eltűnnél. Ez örök történet, valószínűleg régen is így volt, most is így van.

Amikor azt érezted, ki kell szállnod?

Lassan történt. És az első időszak nem is volt annyira rossz.

Pedig Papp Dániel már tevékenykedett. A könyvedben van is egy történet, amely a hírhamísításról szól, és kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor Papp Dániel főszerkesztőként úgy döntött, hogy Lomnici Zoltánt, a Legfelső Bíróság korábbi elnökét takarják ki a Híradóból.

Az olvasó arra asszociál, amire szeretne. Egy-egy pillanat, elszólás, tekintet, momentum valóságos, de nincs konkrét személy.

Emiatt kevés a regényben az a szereplő, akinek neve van?

Akik meg vannak nevezve, a legkevésbé sem fontos figurái a történetnek. A fontos szereplőknek azért nincs nevük, mert ezzel is ki akartam fejezni a nagy rendszerek arctalanító hatását. Mindegy, hol vagy, mindegy, hogy hívnak. A fejed fölött döntenek. Ha nem tetszel, kipöckölnek, és egy hasonló emberre cserélnek.

Lassan realizálja a főhős, hogy ő csak egy eldobható bábu.

Igen, ez hosszú folyamat. Engem például úgy hívott oda az MTI vezérigazgatója 2011-ben, hogy csináljunk egy jó hírportált. Az első időszakban ez működött is. Az én elképzeléseim alapján kezdtük a Híradó.hu-t megformálni. Volt olyan nap, amikor 200 ezer feletti nézettséggel zártunk.

A tisztogatás nem ijesztett meg? Vagy szükségszerűnek találtad?

Nehéz visszaidézni, mit éreztem. Mondok egy friss történetet: nemrég egy rendezvényen megláttam egy régi ismerősömet, aki beszélgetett valakivel. Odamentem és bemutatkoztam, mire a beszélgetőtárs azt mondta: „tudom ki vagy, te rúgtál ki”. És tényleg így volt. Amikor az MTV-hez kerültem, éppen minden szerkesztőséget egybeolvasztottak. Vezetőként az egyik első feladatom volt az, hogy olyan emberekről döntsek, akiket nem ismertem. Elém raktak egy listát, és annyit mondtak, ötven mínusz hétfőre.

Eközben olyan újságírókat is kiraktak – Krizsó Szilviára vagy Mészáros Antóniára gondolok például –, akik a közmédia arcai voltak.

Igen, de úgy éreztem, eddig ők kritizáltak minket, és ha nem is örültem annak, ami velük történt, ettől nem omlottam össze. Ezt hoztam, ez volt a múltam.

A regényen keresztül megvilágítasz egy morális dilemmát: van úgy, hogy a döntéseink olyan súlyúak lesznek, hogy már nem lehet kiszállni.

Úgy gondoljuk, majd eljön a pillanat, amikor mindenkinek szembe kell néznie azzal, amit tett. Biztos ez? Hiszen ők a saját szabályaik szerint semmi rosszat nem tettek. Nem azokra a szerzőkre gondolok, akik hazugságokkal járatnak le embereket, hanem a harci publicistákra vagy a szakértőkre, akik az arcukat adják a rendszer működéséhez. Ők hisznek abban, amit előadnak.

Csakhogy más a hit és más az újságírás.

Igen, de csak a mi felfogásunk alapján. Abba, ahogy te vagy én gondolkodunk az újságírásról, nem fér bele, amit ők csinálnak. Ők e szakma segítségével az általuk vélt helyes irányba tolnák a tömeget tűzön-vízen át. Az egyenletük egyszerű: van Orbán és a Fidesz, illetve a kaotikus ellenzéki zűrzavar, sok vállalhatatlan arccal. Mi ott követjük el a „hibát”, hogy ragaszkodunk a régi normákhoz.

A könyv megjelenése után több olyan esemény is történt, ami szerepel a regényben. Mintha előre megírtad volna. Ennyire kiismerhető a gépezet működése?

Igen. Semmi misztika! Egy-két fejezetet az élet lekopírozott. Ezek bele vannak kódolva a rendszerbe. Van egy olyan rész például, amikor hülyét csinál a közmédia az ellenzéki képviselőkből, s úgy tesznek, mintha felvennék és beolvasnák a követeléseiket, de nem teszik. Az azonosság itt még vicces volt. De a Borkai-ügy már nem annyira. Azzal hívtak ismerősök, hogy nem én írtam-e a könyvemet promózva a botrányt kipattintó blogot. Ez azért az arcomra fagyasztotta a mosolyt.

Tizenhat évesen lettél a párt tagja. Nem léptél ki a Fideszből?

Nekem a Fidesz-tagság mellékes. Nagyon fiatal voltam, nagyon lelkes és nagyon igazunk volt, amikor 1989-ben megalapítottuk a Fidesz-alapszervezetet. Aztán már nem voltam aktív. Az, hogy Fidesz-tagként csalódtam-e, mellékes, mert a tagságom olyan, mint a Plútó a Naprendszerben: már el is felejtettem, hogy tag vagyok. Ha véget kell érnie ennek a történetnek, rakjanak ki. Vagy lépjen ki a párt!

Mi tette be végleg a kaput?

Az Elios-ügy. De akkor még nem volt se megírva, se kinyomozva. Hallottunk róla fideszes körökben, milyen pompás üzleti sikerek vannak. Azt gondoltam, ez nem történhet meg. Mikorra az orosz közeledés érzékelhetővé vált, már kifelé tartottam a szisztémából. Nekem a tovarisi konyec meghatározó élményem volt. Ezért is lettem jobboldali. A rendszerváltás előtt néptáncosként Nyugat-Németországba jártunk fellépni. Ha az ember Münchenből Sátoraljaújhelyre ér haza, feltesz bizonyos kérdéseket. Én az kérdeztem, Magyarországról ki lopta el a színeket, az egyéniségeket, miért olyan szomorú mindenki.

Most ugyanúgy feltehetők ezek a kérdések?

Igen, megvalósul az, ami ellen küzdöttünk. És pont a Fidesz valósítja meg. / Ónody-Molnár Dóra

(A bővebb interjú a 168ora.hu-n olvasható.)