Ő a fejsze és a fa is

Meglepő biz’, hogy egy világnagyság művész centenáriumára készült műalkotás ezzel a közönséges szóval fejeződjék be: „fenekem”. Pedig ezt a dokumentumfilmet nem a meghökkentés szándékával hozták létre, hanem a tisztelgésével: Bergman 100.

Száz éve született a legnagyobb svéd (elég ennyire mérni, vagy méltóbb az európai, a globális vagy a kozmikus?) filmes. Papgyerekként nőtt egy monstruózus, rideg, korlátozó apa árnyékában. Külön világot épített hát magának képekből, mesékből, alakokból, mozgásokból. Hamar beleütközött az idegenségbe, a meg nem értés Észak-fokába, megtanulta, hogy magára figyeljen leginkább. Hiszen maga egy komplett, bonyolult univerzum.

Ez az önközpontúság új tévedések gazdag kínálatával járt. A külvilág rossz hívásokkal szédítette. Tetszett neki a korabeli Germánia, imponált Hitler, a nácizmus. Még 1946-ban sem volt képes igazi kritikára. Pedig akkor már húszas éveinek végén járt, túl egy világháborún. Nemzedéktársai közül sokan hősi halottak. („Szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.”)

Nem volt képes összenyalábolni, egyetlen sugárba fogni a maga szétszóródó egyéniségét: bizonytalanságok, tévesztések, útkeresések tétovaságaiban bolyong. Érzelmi élete is túlzsúfolt: nők és felületesen vállalt gyerekek statisztálnak körülötte.

Egyetlenegyszer megy el pszichiáterhez, aki azonban annyi extra tünetet lát azon a rendelésen, hogy azt mondja: ha kigyógyul, ön nem fog tudni több filmet csinálni. Marad hát a bizonytalanság, az elszántság, a kín. És megjön a siker is. Méltán.

1957 a forduló. Ebben az évben történeti rangú filmeket csinál: A hetedik pecsétet, A nap végét. A saját hagymahéjait tárja fel. A pálya magasba szökik. A maga emésztő szikár alak magányos megdicsőülésbe vész.

(Bergman 100. Rendezte: Jane Magnusson.) / Bölcs István