Leplezve, leleplezve

Hogy mit jelent a hat betű a címben, könnyelműn el nem mondom. A hatvanas években vagyunk, az ország egyik fele már alig várja, hogy a másik felét megtaníthassa kesztyűbe dudálni. Itt jár helyben a három per hármas főcsoportfőnökség is, benne a nyűgösködő Kunoskó őrnagy elvtárs, aki még nem is sejti.

Nem is sejtheti, hogy illegális múltja (Gömbös-szobor felrobbantása, 1944, Marót-csoport) ellenére már hiába remél új ellenségeket. Nem akar senki röpcsizni, összeesküdni, ideológiai szeppukut elkövetni, legfeljebb durva versekben ostromolják fiatal költők a létezőt. Hogy az éberséget dokumentálják, már-már az önkiszolgáló elhárítás ötlete vetődik fel: mi lenne, ha saját embereik vernének le néhány vörös csillagot? Sok előnnyel járna: mindig biztosra mehetnének, nem kellene kapkodni, megvolna a komplett logisztika. Elkövető és üldöző ugyanabba a lábnyomba léphetne bele. Egyidejűleg.

Ha látványos baloldali veszélyt tudnának detektálni, tán még a kiegyenlítő enyhülést is meg lehetne indokolni Moszkva és Peking előtt. Csak hát az ember nem mindig válogathat a „kedvenc ellenségek” között. A politika eredményt akar. De hát honnan és milyet?

Az erősen szatirikus történetben ügynökök és tartótisztek, titkos- és nyilvános szolgák keverednek, ötletek tűzijátékát csodálhatjuk („a legaktívabb besúgók kapjanak vándorzászlót”). A beszervezettek egymásról is jelentenek, köztük oly fedőnevűekkel, mint Listiusé, aki az 1600-as években az ördöggel cimborált, és Bécsben le is nyakazták. Egyes vélemények szerint a magyar irodalom legnagyobb gazembere volt. Ha lehet ilyet mondani.

Végül is egy élvezetes szatírában lehet. A mondatok végére pont került, a cím rejtvénye megoldódott, a hatvanas évek porát elfújta a szél. Azt is.

(Nyerges András: Kábépé. L’Harmattan Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor