Könyvhétpótló

Idén elmarad a könyvhét. Ágyba döntötte a vírus. Ha fel is épül, igazán talpra állni majd csak jövőre tud, talán a Vörösmarty téren vagy a Dunakorzón. Ezért most csak emlékezni tudok, nem pedig őgyelegni a könyvsátrak között – vagy éppen dedikálni valamelyiknél.

Könyvhét avatott költővé annak idején. Még bölcsészhallgató voltam, amikor megjelent az első kötetem 1962 áprilisában. Addig csak lapokban, folyóiratokban publikáltam, ismert költőnek számítottam már, de az igazi debütálás kétségkívül a kötet volt. Elég nagy port vert, késedelem nélkül felvettek az írószövetségbe is, amely ilyenformán júniusban már hivatalosan delegálhatott Szolnok megyébe olvasókkal találkozni a könyvhéten. Bede Annával, Bóka Lászlóval és Mocsár Gáborral lehettem egy csapat. A megyeszékhelyi megnyitón még együtt szerepeltünk mind a négyen, másnap aztán egyenként látogattunk el egy-egy kisebb községbe, hogy szólóban hirdessük és ragozzuk az igét. Nekem egy takaros település (talán Kunhegyes?) jutott, ahol nagy reverenciával fogadtak, a könyvtár zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Minden a szokványos dramaturgia szerint zajlott: bemutattak, elmeséltem az életemet, az ifjú titánokra jellemző magabiztossággal kijelöltem a költészet helyét a társadalom életében, ezt követően elharsogtam néhány újabb versemet – és máris elérkeztünk a kikerülhetetlen fázishoz: kinek van kérdése, hozzászólása?

Egy fiatal nő kért szót elsőnek. Nagyon csinos volt. Elmondta, hogy pedagógus. Aztán a következő szavakat intézte hozzám:

‒ Nézze, én itt kilátástalannak tetsző harcokat vívok nem is egy helyi hatalmassággal. A maga versei is ludasak abban, hogy még nem adtam fel, hogy még győzöm erkölcsi erővel.

Megijedtem. Nem a hiúságomat legyezték ezek a szavak, hanem a felelősségemre ébresztettek rá. Az írástudó felelősségére. A lány szavai avatták a sikeresen verselő diákot költővé.

A továbbiak során aztán mindig „könyvheteltem” valahol. Egyszer (hatvanötben vagy hatvanhatban?) hárman szálltunk vonatra a Déli pályaudvaron: Tersánszky Józsi Jenő, aki akkor már élő klasszikusnak számított, valamint két ígéretesen bontakozó ifjonc: Simonffy András és szerénységem. Az egyik dunántúli városba igyekeztünk, hogy részt vegyünk az ünnepi könyvhét megyei megnyitóján. Jenő bácsi két demizsont hozott magával az útra, és már Budafok-Hároson megcsókolta az elsőt. Érd-Alsónál pedig a másodikat. Aztán átnyújtotta nekünk is őket, akár a pap az úrvacsorás kelyhet, így Martonvásáron már mindhármunkon eluralkodott az életigenlés.

A dunántúli városka könyvtárában nagyon vártak bennünket. Az igazgató, aki civilben nagy tekintélyű helyi tollforgató volt, a kezdés előtt félrehívott engem és Simonffyt:

‒ Veletek indul a műsor, de nem ti vagytok az érdekesek itt, hanem az Élő Klasszikus, úgyhogy legyetek rövidek, rendben?

Kicsit sértetten bólintottunk – és minden úgy történt, ahogy az igazgató kívánta. Én elhadartam egy szonettet és három epigrammát, Andriska pedig a legkurtább tárcáját darálta el. Ilyenformán már a tizedik percben az Élő Klasszikusra szegeződhetett minden szempár, nagy-nagy várakozással.

Jenő bácsi feltápászkodott. Nem ment könnyen, mert a demizsonok csókjainak bódulatából még nem egészen tért magához. Megköszörülte a torkát, s a következő szárnyas szavakat röptette a jelenlévők fülébe:

– Maguk is unnak minket, mi is unjuk magukat. Mindenki menjen szépen haza.

Ennyi volt a produkció. Jenő bácsi, mint aki jól végezte dolgát, visszaült a székre és szeretettel nézte döbbent rajongóit. A könyvtárigazgató felrohant a dobogóra, és suttogva unszolt minket, fiatalokat, hogy akkor talán mi olvassunk még fel a műveinkből. De mi – még mindig sértetten egy kicsit ‒ megráztuk hát a fejünket, és véget ért a találkozó. Azt hiszem, ez volt az évszázad legrövidebb irodalmi estje. Aztán odébb álltunk egy másik megyébe, ahol három napot töltöttünk. Ott derült ki, hogy hosszú távon Jenő bácsi inkább legény a gáton, mint mi. Részt vett valamennyi „igehirdetésen”, az éjszakákat is átdorbézolta velünk a szálloda bárjában. A negyedik napon, a visszaúton, Andris meg én alig láttunk már a fáradtságtól, jobbra-balra düledeztünk, mint a hasábfák, Jenő bácsi viszont igen-igen életes volt, az újratöltött demizsonokat buzgón csókolgatta. A Délibe érve mi taxiba tántorodtunk, gondoltuk, Jenő bácsi hazaballag gyalog, hiszen közel lakott a pályaudvarhoz. De ő beült mellénk a taxiba.

‒ Vigyetek át a Cunámhoz, Pestre – mondta. – Még nem akarok hazamenni.

Istenem! Andris és én még csak huszonévesek voltunk akkor, de a nyűhetetlenséget talán még jobban irigyeltük Jenő bácsitól, mint a halhatatlanságot. / Baranyi Ferenc