Kifehérített emlékezet

A Gurlitt-kollekcióból ezer alkotás eredetét továbbra is homály fedi, több mint ötszáz képet változatlanul súlyos gyanakvás övez, de „kimerítettünk minden lehetőséget a munka során” – nyilatkozta a napokban a kivizsgálással megbízott Deutsches Zentrum Kulturgutverluste vezetője. „Nagy a szürke zóna, de nincs további kapaszkodó” – fogalmazott nem túl elégedetten Gilbert Lupfer.

Hatszázötvenezer műtárgyat konfiskáltak el 1933 és 1945 között a nácik zsidó családoktól, százezer sorsa ma is ismeretlen, értéküket tízmilliárd dollárra teszik a szakértők. 2010-ben húszezer Németországban őrzött műértékről állapították meg, hogy kétes eredetű, ezek felének a sorsa máig nem rendeződött. 1998-ban 44 ország írta alá a Washingtoni irányelveket (Washington Principles), rögzítve az ilyen javak visszaszolgáltatásának közös szándékát, beleértve a leszármazottak kutatásainak segítését, a visszaszerzési igények érvényesítését. Az egyezményt életre hívó amerikai diplomata, Stuart Eizenstat egy tavalyi berlini konferencián kimondta: a gyakorlat nem váltotta be az akkori reményeket.

„Van elég érték a múzeumokban, semmi szükségük arra a néhány apróságra, amely itt van nálam” – hangoztatta Cornelius Gurlitt a Der Spiegel újságírójának 2013-ban, amikor a nyilvánosság először értesült a döbbenetes ügyről, amelyet akkor már másfél évig titokban tartottak a német hatóságok. A rendőrség már 2010 szeptemberében felfigyelt Rolf Nicholas Cornelius Gurlittra egy rutinellenőrzés során a Zürich–München között közlekedő vonaton. A nyolcvanas, ősz hajú, nem túl jól öltözött urat arra kérték, hogy nyissa ki a tárcáját. 9000 euró hullott ki belőle, mindenféle igazolást nélkülözve. Az összeg talán nevetségesnek tűnt, és a szabályok szerint ennyi pénzt törvényesen át lehetett volna vinni a határokon, ám valahogy mégis irritálta a fináncokat az idős ember. Kíváncsiskodtak, és azonnal kiderült, hogy Cornelius papírok nélkül él, nincs regisztrálva a lakóhelyén Münchenben, nem rendelkezik adószámmal, nem dolgozik, nem tagja egyetlen betegbiztosítónak sem, és nyugdíjat sem folyósítanak neki. Hivatalosan nem létezik. Az adóvisszaélést, vámcsalást gyanító hatóság 2012-ben házkutatást rendelt el. A szeméttel, több évtizede lejárt konzervekkel, ételmaradékokkal, koszos rongyokkal, csomagolóanyagokkal dugig teli lakásban a falakat és minden talpalatnyi helyet képek borítottak. Több mint 1400 kivételes műalkotás. „Nem loptam, legálisan örököltem az apámtól, aki megmentette a náciktól ezeket a mesterműveket” – védekezett Cornelius Gurlitt.

Szavai hitelesek voltak, hiszen már a nagyapja is neves gyűjtő és festő volt. A munka javát viszont az apja, Hildebrand Gurlitt végezte el, aki a ’30-as években az egyik legnevesebb német műkereskedő volt. Múzeumigazgatóként is tevékenykedett, ám átmenetileg kegyvesztett lett, lévén némi zsidó vér folyt az ereiben, és az ízlésében is találtak kivetnivalót, ugyanis ismert volt az expresszionizmus iránti vonzalma. 1938-ban azután visszafogadta kegyeibe a hatalom, tagja lett annak a négytagú szakértői csoportnak, amelyet Hitler és Göring bízott meg degeneráltnak ítélt műalkotások értékesítésével. Ő, valamint Karl Buchholz, Ferdinand Moeller és Bernhard Boehmer a Berlin melletti niederschonhauseni kastélyban állították fel a „boltot”, amelyben csaknem 16 ezer olyan műalkotás fordult meg, amelyeket múzeumokból kellett eltávolítani 1937–38 között a Führer utasítására. Előbb kiállították a szemétnek minősített kollekciót, majd 1939 márciusában a berlini tűzoltóságon máglyát raktak, amelyre közel 5000 festményt, rajzot hánytak fel. A maradékot kiárusították, de ők maguk is nyilvánvalóan mazsoláztak.

Hildebrand karrierje töretlen maradt, Párizsban Göring megbízottjaként 1941 és 1945 között elhagyott zsidó lakásokból gyűjtögetett „jogszerűen”, de vásárolt is a Drouot árveréseken fillérekért nagy műveket, nem mellékesen több száz alkotást gyűjtött össze Hitler tervezett linzi múzeumának. Hildebrand azért magának is csipegetett. A bambergi Pollnitz-kastélyban rejtőzködő Gurlittot a háború végén letartóztatták a szövetségesek. 1945-ben Hamburgban a brit csapatok felfedeztek egy képgyűjteményt, amelyet Hildebrand Gurlitt nevén regisztráltak. 1946 nyarán leltárt készítettek amerikai irányítással a szakértők, akik már akkor megállapították, hogy az anyagban több kép is francia tulajdonú. Négy évvel később, 1950 decemberében Hildebrand, zsidó voltára is hivatkozva, meggyőzi a hatóságot, hogy a kollekció jogosan az ő tulajdona, és Theodore Heinrich, a wiesbadeni 345 tagú „Monuments Men” csapat egyik tagja, kulturális tanácsadó, aláírja a visszaadást lehetővé tevő papírt. A kollekció ily módon „kifehéredett”. 1956-ban bekövetkezett haláláig sok mindenre volt ideje. Galériát nyitott Düsszeldorfban, kiállításokat rendezett többfelé, még az Egyesült Államokban is, és a katalógusbejegyzések egyfajta útlevelet is jelentettek a képeinek, feledtetve a nem egészen makulátlan múltat.

Nem igazán kételkedtek a német hatóságok 2012-ben sem. A fiánál tartott házkutatás után lefoglalt több mint 1400 műalkotást, legyenek azok akár múzeumok faláról leakasztott „degenerált” képek, eltulajdonított zsidó javak, vissza kell adni Cornelius Gurlittnak – döntött a hivatal. A múzeumokból kikerült festmények eredeti tulajdonjoga kideríthetetlen – indokolták álláspontjukat az ügyről elsőként tudósító Focus magazin szerint.

Százkilencvennégy mű esetében viszont már akkor nyilvánvaló volt, hogy zsidó tulajdont képeznek, így minden adott volt a tulajdonosok azonosítására. Ehhez képest szerénynek mondható a most zárult vizsgálat eredménye. A müncheni lelet után – egyébként Gurlitt sógorának stuttgarti lakásából is – előkerült 22 vászon, majd Gurlitt egy addig a figyelmet elkerülő, Salzburg melletti elhagyott kőházába is elvezettek a nyomok. Ott 238 festményt rejtettek a falak, köztük Monet-, Renoir-, Picasso-alkotásokat.

Gurlitt 2014-ben elhunyt, végrendeletében a berni Kunstmuseumra hagyta kollekciója javát, a tisztának vélt alkotások Svájcba kerültek. Hogy miért is választotta az alpesi országot Cornelius? A kérdésre érdekes magyarázatot adott a berni Kornfeld Galéria tulajdonosa: szerinte a német hatóságok érdemtelenül, tapintatlanul bántak Corneliusszal, így ő elvesztette a bizalmát bennük. A svájciakban viszont élete végéig megbízott, és nem is ok nélkül. A megélhetéséhez szükséges pénzt ugyanis fél évszázadon keresztül a képei eladásából biztosította. Időről időre felült a vonatra, és Eberhard Kornfeldben nem csalódott, a galériás nem sokat kérdezősködött az áru eredetéről. 2017-ben Kornfeld a svájci televízióban megvallotta, hogy maga is többször meglátogatta Gurlittot Münchenben, nem talált semmi különöset a lakásban, igaz, az egyik szoba ajtaja mindig zárva volt. Gyanú sem merült föl benne, és eszébe se jutott bármit is firtatni. / Rédei Judit