Két férfi

Ketten a múltból. Meghatározó személyiségek, így, az innenből visszatekintve, múltmeghatározók, akik ennélfogva tehát nagyon is a jelenünkhöz kötődnek, hiszen a határok egy idő után mindig összemosódnak, egymásba csúsznak, föloldódnak. Igen, mintha csak tegnap lett volna, ami akkor volt, s mintha a jelenben szólna egyikük érces, mondandójának mértékadó tempóval súlyt teremtő, a másiknak meg kissé recsegőbb, tépelődőbb hangja. Egyikük mintha elmosolyodna, a tekintete elréved, a másik figyeli. Ez a folyamatos figyelem, valamint ez az elrévedő, tépelődő, a dolgok mélyét föltárni szándékozó tekintet védjegy. Egyikük elegáns, szikár, szigorú értékrendje, a másik állandó, de soha nem ítélkező figyelme és kíváncsisága – két stílus, két hang, két személyiség olvad föl egyetlen hivatásban. A hivatás és az elhivatottság e két, stílusteremtő karaktere egyetlen képen. Egyikük a közelmúltban meghalt, a másik pedig kivonult a szakmából, s távozásukkal mintha megroppant volna a hivatás maga is. Mintha már a karaktere is más lenne. Mintha már nem az a hivatás lenne, hanem valami más. Mintha már nem is lenne. Mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Mintha megszédülne, mindent összekeverve leittasodna, kötekedne és elkocsmásodna. A végén még a bicska is előkerül. Kitántorog a sarokra, ott nyüszíti a holdat, az egyetlen világos pontot a mindent elnyelő sötétségben. Már nincsenek világos pontok, nincsenek valódi stílusteremtők, nincsenek múltmeghatározók sem, akik a jelenünkhöz kötődve folyamatosan emlékeztetnének arra, hogy honnan indultunk, s lám, nélkülük hová jutottunk. Íme, két férfi, a legnagyobbak közül való, s csak kereshetjük, hogy hol rontottuk el, hol és mikor, mert lám, itt vagyunk mi, íme, por és hamu vagyunk. / Tóth Ákos