Kamatfront

A feltörekvő gazdaságok – amelyek közé a magyart is sorolják az elemzők – az amerikai jegybank legapróbb rezdülését is sokkhatásként élhetik át, ha mondjuk a kamatemelés miatt a pénzek visszaáramolnak az Egyesült Államokba, vagy a dollár erősödése miatt növekednek az adósságszolgálati terhek. Erről értekezett nemrégiben az Institute of International Finance hallgatósága előtt Washingtonban Jerome Powell, és szakértőket idézve azzal érvelt, hogy a feltörekvő régió felkészültebb, kevésbé sebezhető, mint a nagy recesszió előtt volt, ám helyzetükre tekintettel kell lenni a monetáris politikai döntéshozatal során. Magyarországot természetesen nem említette, ám a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tavaszi országjelentése szerint az apadó nemzetgazdasági külső adósság mértéke még mindig ad okot aggodalomra. És Powell is úgy fogalmazott, hogy az általában javuló makrogazdasági körülmények ellenére a piaci reakciók kiszámíthatatlanok. A beszéd immár nemcsak a Fed, hanem a leendő elnök gondolkodásába is bepillantást enged.

A kinevezést még a szenátusnak is jóvá kell hagynia, de ez aligha ütközhet akadályba. Trump választását szokatlan módon szinte egyöntetű elismerés fogadta, legalábbis az amerikai sajtóban és a piacok részéről. Az amerikai jegybank marad az alacsony kamat, a lassú, fokozatos szigorítás pályáján, és alighanem a meghirdetett módon apasztja a válság során a mennyiségi lazítás nyomán megnégyszereződött, 4,5 billió dollárra duzzadó mérlegét. Nem kíván meglepetéseket okozni a globális térben sem. A Princetonban és Georgetownban diplomázó, 64 éves Powell ráadásul a republikánus közepet képviseli, távol tartja magát a párt szabályozásellenes, konzervatív és bankellenes populista irányvonalától. A kiegyezés feltétlen híveként tartják számon. És bár végzettségére nézve nem közgazdász, s noha nézetei jóval kevésbé ismertek, mint Janet Yellenéi voltak, amikor 2014 elején négy évre ő ülhetett az elnöki székbe, vagy Ben Bernankéi, aki 2006-tól 2014-ig töltötte be ezt a posztot, kollégái szerint pályafutása minden állomásán az olthatatlan tudásszomj jellemezte Powellt. A kilencvenes évek elején a pénzügyminisztériumban töltött be magas állást. Aztán a Carlyle Group befektetési bankban dolgozott, s ennek köszönhetően személyes vagyonát 55 millió dollárra gyarapította. Így ő lesz a leggazdagabb jegybankelnök a harmincas-negyvenes években szolgáló Marriner Eccles óta. A kétpárti összefogást szorgalmazó Bipartisan Policy Center nevű agytrösztben is eltöltött néhány évet, ekkor figyelt fel rá Barack Obama elnök, amikor az adósságplafon emeléséről szóló éles politikai vitában meggyőzte a republikánus törvényhozókat. Ezt követően 2012-ben nevezte ki a demokrata elnök a hétfős kormányzótanácsba.

Szavazóbázisának kielégítésére a republikánus Trump szakított azzal a több évtizedes hagyománnyal, hogy az egymást követő, más pártcsaládhoz tartozó elnökök meghosszabbítják a jegybanki csúcsvezető megbízatását.

Yellen csupán négy esztendőt kapott. Bernanke nyolc évig állt a Fed élén, Alan Greenspan pedig csaknem húsz éven át. Igaz, Powellt is Obama nevezte ki kormányzótanácsi tagnak. Trump ráadásul megfontolta, de elvetette azt a republikánus körökből származó ötletet, hogy a stanfordi John Taylort jelölje, aki matematikai képlet szerint határozná meg a kamatszintet. Ha ő dönthetett volna az elmúlt években, akkor jóval magasabb lenne a kamat és két és fél millióval kevesebb embernek lenne munkája.

Megérdemelte volna Yellen, hogy folytassa a munkát. Elnökségét már nem a válságkezelés, hanem a fellendülés előmozdítása, a jegybankpolitika olykor globális hatásokat kiváltó normalizálása jellemezte az értékpapír-vásárlásokban megtestesülő nem szokványos eszközök bevezetését követő időszakban. A munkanélküliség 6,7 százalékról most októberre 4,1 százalékra, lényegében a teljes foglalkoztatásnak megfelelő szintre esett, az infláció pedig lassan közelíti a kétszázalékos célt. Ez utóbbi lassú folyamat azonban súlyos dilemma a jegybanki vezetők számára, keresik okát, emiatt óvatosak a kamat emelését illetően. Majdnem két évet várt Yellen is, mire elszánta magát az első szigorításra, a gyakorlatilag nullaszázalékos kamatszint változtatására 2015 decemberében, majd újabb egy esztendőn át habozott a következő lépés megtételével a vánszorgó infláció és alkalmasint a globális zavarok miatt. Négyszer kúszott feljebb a kamat az irányítása alatt, kapaszkodott fel az 1,00–1,25 százalék közé eső sávba. Ám – és ez nem igazán jegybanki hatáskör – az amerikai gazdaság az alacsony kamat ellenére viszonylag visszafogottan, de a fejlett térséghez képest jó iramban bővül. Az ütem azonban 2009 óta egyetlen évben sem haladta meg a három százalékot, tavaly még a kettőt sem. Az okok sokrétűek. Sokat foglalkozott velük Yellen, aki gyakorta említette az alacsony termelékenységet, a jövedelmi különbségeket, a szerény beruházási kedvet, az oktatás színvonalát, a minőségében romló infrastruktúrát.

A Wall Streetet leginkább a szabályozási környezet lehetséges módosulása izgatja. Trump már kinevezte a kormányzótanácsba bankfelügyeleti alelnöknek Randal Quarlest, aki többek között a pénzügyi szabályozásért is felel majd. Elsősorban a nagybankok – például a Goldman Sachs – szorgalmazzák a válság nyomán született szigorú Dodd–Frank-kerettörvény feltételeinek könnyítését, de egyáltalán nem értenek egyet a teljes joganyag eltörlésével. Ezt az álláspontot támogatja többé-kevésbé Jerome Powell is. A bankok szeretnék elérni, hogy például az évente esedékes stressztesztek során ne kelljen annyi követelménynek megfelelniük, tompítsák az úgynevezett Volcker-szabály élét, amely korlátozta azt a lehetőséget, hogy a saját számlájukra rizikósabb ügyletekbe is belemehessenek. Powell ugyanakkor úgy látja, hogy az amerikai bankok tőkeerősek, likvidek, nyereségesek, vagyis szó sincs arról, hogy ne tudnának hitelezni, hogy kényszerzubbonyban sínylődnének, ahogy azt egyébként Trump hirdeti.

Kampánya során élesen támadta a jegybankot is Donald Trump, elnökként azonban már változtatott a retorikáján, és az alacsony kamat pártjára állt. Ennek melléktermékeként száguld a tőzsde, és még a középosztály is esélyt kapott, hogy a válságban elveszett megtakarításait pótolja. Ám ha buborék képződik, és kipukkan, akkor újra nagy lesz a baj. Powell személyében körültekintő, globálisan érzékeny, észszerű kompromisszumokat kötő szakembert választott Trump. Kérdés, hagyja-e érvényesülni. / Blahó Miklós