Játszani halált

Mit lehet rekonstruálni, és mit nem? Szabad-e újraélni a történelem lucskos lapjait? Lehet-e bízni az erkölcsben, az ítélőképességben? Újrajátszani a tragédiákat, katartikus befejezésben reménykedve?

Ez a keserű és áthallásos román film azt állítja: az előítéletek masszívabbak, mint a tudás. 1941 végén Odesszában több tízezer zsidót és oroszt öltek meg a román csapatok. Az ideológiai alapú népirtás nemcsak „idegenrendészeti eljárás volt”, hanem az endlösungot, a „végső megoldást” célozta. Ebből a történetből formálna hatásos népszínházi drámát a fiatal rendezőnő. Már az elképzelés is megriasztja a városi elöljárókat. Legszívesebben betiltanák az eseményt, eltérítenék az alkotót: beszéljen másról. (A kultúrkampfos vita különösen figyelemre méltó.)

Az áldozatokat és a katonákat a városka statiszta népe adja: zord pofájú, gacsos lábú, törpenövésű katonák sorakoznak. Az oroszokat pfújolják, a fessebb németeket tapsolják, a románokat éljenzik. Az imitált ütközet végén a zsidókat játszókat beterelik egy faházba, és rájuk gyújtják az épületet. Lehet ezt rekonstruálni? A félelmet, a hiteles jajgatást, az üszköket? Le lehet-e törölni az arcokról a kormot, egy sörrel leöblíteni a vért, másnap új projektek felé indulni? S aki közönségként látta ezt a jelenetet, felmentheti-e magát azzal, hogy ő csak nézte?

Ez a román lelkiismeret filmje olyan súlyú, mint nálunk a Hideg napok volt. A film végén akasztott embereket himbál a szél, a szereplők hazamennek, okosabbak nem lettünk, inkább csak bemutattuk saját kegyetlen korlátainkat. „A zsidók és az idegenek uralma véget ért” – adta hírül anno Odesszában a náci propaganda.

(„Bánom is én, ha elítél az utókor” – mondta a conducátor, Ion Antonescu. Az azonos című film a Karlovy Vary-i fesztivál nagydíját kapta, teljesen megérdemelten. Rendezte: Radu Jude.) / Bölcs István