Hasznos idióták
NOVA Eszter
Állítólag Lenin nevezte először hasznos idiótáknak azokat, akik akaratlanul is a kommunizmus előretörését szolgálták. Először csak mozgalmakra vonatkozott a kifejezés, ám később átragadt azokra is, akik őszinte meggyőződésből hirdették a Szovjetunió nagyszerűségét, sokszor anélkül, hogy bármit is tudtak volna róla. Ők még jóindulatból tették mindezt, a mai hasznos idióták azonban már csak ritkán jóindulatúak, és sokan azt sem tudják, hogy éppen az orosz érdekeket képviselik. Az orosz érdek ugyanis többé nem az, hogy mindenhol bevezessék ugyanazt a politikai rendszert, istenítsék ugyanazt az izmust, vagy lelkesen szalutáljanak Moszkvának. Ezt ugyanis macerás átverni az embereken és még csak nem is kifizetődő. Az elbizonytalanításuk annál inkább.
Egy konkrét ideológia, egyetlen központi üzenet, vagy egy bizonyos politikai berendezkedés terjesztése és erőltetése csak korai és amatőr formája a hatalmi terjeszkedésnek. A 21. században ezen már túllépett a propaganda és az információs hadviselés. Ez a kommunikációs stratégia mindent eltanult a Nyugattól – aztán még rá is tett egy lapáttal. Ma legtöbben úgy tolják az orosz információs szekeret, hogy közben a saját kis gyűlöletkampányukat vívják, amiben a jóindulatnak már a szikrája sincs meg. Viszont az sem egyértelmű, hogy az oroszok érdekeit képviselik, hiszen ők maguk sem rakják össze a képet. Ettől függetlenül mozgalmaik egészen véletlenül pont azt teszik az országukkal, amit Putyin leginkább akar: gyengíteni.
Ennek megfelelően minden ország és politikai mozgalom egyedi mémeket kap a propagandagépezettől és sokan anélkül terjesztik, hogy tudnák, honnan jön, vagy hogy fizetnének nekik. A francia szélsőjobboldalt bőségesen ellátják olyan véleményekkel, amelyekben a kereszténység védelmének fontosságára hívják fel a figyelmet, mert ott az a kapós. De ugyanezen logika mentén a posztkommunista német baloldalban a pacifizmust, a britekben az EU-ellenességet, a szlovákokban a német dominanciától való rettegést, míg a litvánokban az antiimperialista indulatot dagasztja az orosz kommunikációs offenzíva. Az etnikai, nyelvi, területi, társadalmi vagy történelmi feszültségek szítása jól bevált módszer, és az áldozat szívesen ráharap – főleg mivel a helyi populista vezetők és rendszerellenes kihívóik is előszeretettel használják őket. De sokan még közülük sem tudják, hogy a hirtelen jött antiszemita, revizionista, muszlimellenes vagy egyéb indulat ugyanúgy Oroszországból kap támogatást, mint a korai kommunizmus. Ezek a trendek már a menekültek megindulása előtt is léteztek, de 2015 ebben is fordulópontot jelentett. Előtte még adni kellett az ötleteket, de a menekültektől való félelmet már a hülye is tudja szítani – és meg is teszik maguktól.
A cél nem a meggyőzés, hanem a megosztottság szítása, az elbizonytalanítás. A közönséget bátorítják, hogy vegyenek észre minden szálkát a relatíve átlátható politikai rendszerekben – ami persze sokkal egyszerűbb, mint bebizonyítani, hogy a sajátunk jobb. A populisták természetesen imádják ezt a felelőtlen retorikát, mert jól elvonja a figyelmet a valódi problémákról, és alkalmas arra, hogy valaki eredmények nélkül is meg tudja szerezni és megtartani a hatalmat. Közben akár utálhatja is Putyint, Oroszországot, a kommunizmust vagy az orosz terjeszkedést. A lengyel populisták egy népes csoportja például teljes erőből terjeszti, hogy Lech Kaczyński halálos repülőgép-balesete 2010-ben az orosz titkosszolgálatok műve volt. Az álinformációk legnagyobb részét pedig olyan lengyelek osztják meg, akiknek semmilyen kapcsolatuk sincs az oroszokkal.
A mai álhírek már a tények látszatára sem adnak, miközben rendkívül szórakoztatóak. A politikai tartalmakon túl nagy hangsúlyt fektetnek a nem politikai agylágyításra és a klikkvadászatra, hiszen az nemcsak bevonzza a kívánt számú olvasót, de egyben meg is szűri őket. A svéd titkosszolgálat szóvá is tette, hogy az oroszok valamiért „nonszensz” tartalmakkal árasztják el a svéd hírcsatornákat. Ez pedig kitalált híreken kívül bármi lehet, a számmisztikától kezdve a legbugyutább alternatív gyógyászatig és a telefonos auraolvasásig. Egy kamu bizonyíték az inkák és a földönkívüliek kapcsolatáról pillanatok alatt bejárja az internetet, de időnként futótűzként jár körbe egy-egy homályos fénykép állítólagos UFO-król vagy éppen egy lótuszmagházról, ami a képaláírás szerint egy ritka trópusi betegség, s ami elszabadult, de a WHO nem akarja, hogy mi megtudjuk. Ha egy ilyen mém beindul, az összes hálózatukba tartozó oldalon feltűnik, majd onnan kiszabadulva átveszik más, kispénzű híroldalak és klikkvadász csoportok is. A sok bugyutaság közé aztán bekevernek néhány valódi hírt is, aztán jöhetnek a politikai összeesküvés-elméletek, amik megkoronázzák a koktélt. De az olvasottabb közönségnek is kínálnak muníciót. A Wikipédia fontos hadszíntér, mert csaknem mindenki elhiszi azt, amit ott talál, de tucatjával jelennek meg könyvek is, amelyekben valódi szerzők, például nyugalmazott, amerikai katonai vezetők látszólag Oroszország nagyságát és Amerika gyengeségét taglalják. Nevük, képük, életrajzuk ott van a borítón, csak éppen nem ők írták a könyvet. Lehet rájuk gyanakodni – az az eredmény szempontjából ugyanolyan jó.
Az elbizonytalanítás sokkal veszélyesebb fegyver, mint saját nézeteink erőltetése, mert nem egyértelmű, hogy kinek áll érdekében. Viszont ha sikerül, az áldozat bármit elhisz, amit a régi bizonyosság helyett felkínálunk neki. Így válik a jogos forráskritika teljes elbizonytalanodássá. És így tereli a profi 21. századi propaganda a bizonyosságra vágyó tömegeket a kívánt irányba. Az eszköz ugyan a szórakoztatás és az elbizonytalanítás, de a végső cél mindig nacionalizmus és vallási intolerancia szítása, a félelemkeltés, illetve a válsághangulat terjesztése. Ha ugyanis sikerül azt a téves meggyőződést elültetni, hogy válsághelyzet van, akkor senkit nem zavar a korrupció és a jogállamiság, és nincs többé igény a szabadságra – annál inkább egy erős vezetőre. A mai hasznos idióták azért osztják meg és terjesztik az orosz propagandagépezet által tálalt tartalmakat, mert ha ez igaz, akkor az durva. De ha nem igaz, az sajnos még durvább.
