Elment Csepeli Weiss Márta

Tavaly, egyik utolsó, a Washington Post által felidézett nyilatkozatában Martha Nierenberg azt mondta, „akár egyszerű is lehetne a megállapodás, ám a magyar kormány lehet, arra számít, ki tudja várni az én időmet...”

Csepeli Weiss Márta 1924 márciusában született Weiss Manfréd fia, Weiss Alfonz négy gyermeke közül másodikként. Anyja Herzog Erzsébet pszichiáter, és nem mellesleg az apja, Herzog Mór 1934-es halálát követően műtárgygyűjteményének részleges örököse volt. Luxusban nőtt fel, teniszpálya, cselédség, sofőr és fantasztikus kincsekkel teli otthon vette körül. A zsidó család tagjai lutheránus hitre tértek át, a gyerekek egyházi iskolába jártak. Márta budapesti egyetemen kémiát, fizikát tanult.

A zsidóüldözés, hiába a kikeresztelkedés, utolérte a családot. Márta egy kórházban, majd barátoknál talált menedéket. Később a nácik a család 42 tagját, köztük őt is, kiengedték, egy részük Svájcban, mások Portugáliában kötöttek ki. A szabadságért cserébe a csepeli gyár 25 éves szerződést kötött a németekkel, apját túszként Budapesten tartották. Márta az anyjával Lisszabonból Amerikába ment, ott a Harvardon folytatta tanulmányait, majd a Massachusetts Institute of Technology kutatója lett.

1951-ben feleségül ment Theodore Nierenberghez, négy gyerekük született. 1954-ben üzleti vállalkozásba fogtak, egy dán dizájnerrel, Jens Quistgaarddal megalapították a Dansk Designs áruházláncot. Elegáns, letisztult, skandináv stílusú étkészletek, konyhai eszközök, poharak, zománcozott vaslábasok, stílusos borsdarálók szereztek hírnevet a Dansknak. Igényes vásárlóknak szánták a nem olcsó portékát, a marketing Nierenbergre hárult. „Expensive … by Design” – a dizájnt meg kell fizetni, volt a szlogen. Harminc évig tartott az együttműködés a korántsem egyszerű természetű művészemberrel, akinek impulzív stílusa sokszor nehezítette Martha dolgát. A harmincegy üzletet számláló vállalkozást 1985-ben Nierenbergék eladták az alkalmazottaknak. A ma is működő Dansk jelenleg a Lenox China tulajdona.

Martha férje 2009-ben, 86 esztendősen hunyt el. Nierenbergék hatalmas üvegfelületek által dominált, New York környéki faháza tele volt műtárggyal, festménnyel, de egyik sem az „igazi művészetből” való volt – értékelt Martha Nierenberg, aki soha nem adta fel álmát, hogy egyszer ismét maga körül tudhassa a családi gyűjtemény becses tárgyait. Lakásának falán kijelölt hely várta vissza anyja, Herzog Erzsébet kedvencét, idősebb Lucas Cranach alkotását, Jákob angyali üdvözletét.

Herzog Mór Európa egyik legszámottevőbb gyűjteményét mondhatta magáénak. A gazdasági élet jelentős szereplőjeként érdekeltségei voltak a gyapjúiparban, a kereskedelemben, a dohányiparban, a szállítmányozásban, a kereskedelemben és a bankszektorban is. A művészetek iránti érdeklődését igazából a spekuláció vezérelte, amelynek Nemes Marcell-lal kötött szövetsége adott lendületet. Nemes értő szemű, egyúttal pénzéhes gyűjtőként a báró pénzén kivételes műkincseket vásárolt, a tárgyakon és az adásvételek hasznán osztoztak, majd később, amikor Nemes messze túllépte saját lehetőségeit és áruba bocsátotta a magángyűjteményét, Herzog élt az alkalommal.

A zsidóüldözés idején az örökösök elrejtették a művek javát egy budafoki pincében, a nyilasok azonban felfedezték, és átadták a zsidó műtárgyak kormánybiztosságának. Az értékes darabok egy része Eichmannhoz került. A Herzog-palotát előbb a nyilasok, majd az orosz katonák fosztották ki, és ez utóbbiak „vették gondozásba” a trezorokban talált értékeket is. A Szovjetunióba szállított páratlan műkincsek ma is az ottani múzeumok vendégszeretetét élvezik. Hogy valóban ott rejtőznek – más, hasonló sorsú értékek társaságában –, az a világ számára is kiderült néhány emlékezetes kiállításon. Így például a Puskin Múzeum 1995-ös tárlatán hatvanhárom megsemmisültnek hitt remekmű között ott lógott a falon Goya Karnevál című képe a báró gyűjteményéből. De az orosz hadizsákmány már egy külön történet, amely a jelek szerint befejezetlen marad.

A háború alatt és után a zűrzavarban szétszóródott értékek egyes darabjai Németországban, Oroszországban, Lengyelországban, egy osztrák várban, illetve egy sóbányában bukkantak fel. Sokat közülük később részben a családnak és Magyarországnak visszaszolgáltattak. Az állam gondozásába került képeket a Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban állították ki, egyes esetekben fel is tüntették, hogy a Herzog-gyűjtemény részei. 1989 után Martha tárgyalásokat kezdett az Antall-kormánnyal, így visszakapott hat festményt, illetve egy kevésbé értékes szobrot, de a párbeszéd újra meg újra elakadt. Ezért 1999-ben pert indított tizenkét olyan kép visszaszerzéséért, amely az anyai hagyaték részét képezte. Végül egy alkotást visszaadott a magyar fél, és a budapesti bíróság egy évvel később úgy döntött, hogy a többi is visszajár. Ám a kormány fellebbezése nyomán 2008-ban ellenkező értelmű ítélet született. „Magyarország . . . továbbra is hasznot húz a náci bűnökből – mondta az USA illetékes kongresszusi bizottsága előtti tanúvallomásában Nierenberg. – Magyarország valójában ratifikálja Eichmann akcióit” – fogalmazott.

2010-ben azután Ronald S. Lauder pénzügyi segítségével összefogott az összes örökös. Herzog Mór dédunokája, David de Csepel indított pert Amerikában Magyarországon rekedt értékeikért, talán ő megéri az ítélethozatalt – reménykedett a család. Az azóta folyó jogi eljárás nem szűkölködik kanyarokban. Szám szerint negyvennégy kiemelkedő művészettörténeti jelentőségű alkotás a tét, a legértékesebb vitathatatlanul El Greco Krisztus az Olajfák hegyén című vászna, amely százmilliós értéket képvisel – nem forintban, dollárban. A műtárgyak között további El Grecók sorakoznak, például Szent Antal portréja, valamint Goya, Renoir, Corot művei, összességükben több százmillió dollárra becsült kincsek.

Az eljárásban azonban még mindig kérdéses az amerikai bíróság illetékessége, nevezetesen, hogy perelhet-e magánszemély szuverén államot a tengerentúli fórumon. 2017-ben Herzogéknak kedvező ítélet született, az akkor közzétett végzés szerint hiába nyújtott be fellebbezést a magyar állam az illetékes amerikai kerületi bíróság (District of Columbia) úgynevezett közbenső végzése ellen, amely kimondta: a család által követelt alkotások ügyében az amerikai bíróságnak joghatósága van. A magyar állam által kért, az úgynevezett Foreign Sovereign Immunities Actra (lásd keretes írásunkat) hivatkozott mentesítést nem alapozták meg az ügyvédek által előterjesztett kifogások. Az ítélet ellen azonban ismét fellebbezett a magyar kormány, egy közbenső ítélet el is engedte volna Magyarországot, egy fellebbviteli fórumon viszont 2019-ben az amerikai Supreme Court nem hagyta jóvá ezt a korábbi döntést, igaz, a per befogadására nem került sor. Az eljárás első fokon folytatódott, amelybe a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőt is bevonták, az azóta megszületett, számára kedvezőtlen döntés ellen a magyar állam újból fellebbezett.

Az ügyre rálátó informátorunk szerint jövőre születhet érdemi döntés az ügyben, nagy eséllyel olyan, amelynek alapján a folytatásban a magyar államnak, illetve a perbe vont intézményeknek – valószínűsíthetően a Nemzeti Galériának, a Szépművészeti Múzeumnak, az Iparművészeti Múzeumnak, a Budapesti Műszaki Egyetemnek és a Nemzeti Vagyonkezelőnek – alperesként kell az amerikai bíróság elé állniuk. A per pedig immár a konkrét tartalomra, azaz a Herzog család követelésének jogosságára koncentrálva folytatódhat. / Rédei Judit