Fekete lovagok a közmédiában

A könyvet olvasva azt éreztem, a megírása egyfajta gyászmunka. Így dolgoztad fel a Fideszből való kiábrándulásodat?

Amikor elkezdtem írni, már túl voltunk annak a médiavilágnak az összeomlásán, amelyet ismertem. A Magyar Nemzetet és a Lánchíd Rádiót azonnal bezárták a választások után. A Heti Válaszban elhitették velünk, hogy van menekülőutunk, ám ez kamu volt. Nem volt esélyünk, de legalább tudtunk még egy kicsit kínlódni. Aztán elmentem augusztus elsején a Szabad fogás új évadának első felvételére a Hír TV-be, ahol lepattantunk a Valton Security embereiről a bejáratnál. Az volt az a pillanat, amikor bennem megszűnt létezni az a médiavilág, amit ismertem. Ültem otthon a teraszon, nyitott laptoppal, és tényleg nem emlékszem rá, hogyan, de elkezdtem írni.

Tehát a történtek hatására kezdtél el írni?

Igen. Még nagyon fájtak a sebek.

Mintha váratlanul ért volna a végkifejlet, pedig a G-napban kódolva volt, hogy a Simicska-birodalomhoz tartozó médiumokat, ha újra nyer, Orbán bezárja.

Persze, nem voltam naiv. Végigküzdöttem az életem a jobboldali médiában úgy, hogy sokszor mentem Simicska elől tovább, de ő mindig jött utánam. Nem nagyon kedveltem őt. A G-nap után afféle rocksztárrá, az ellenzék egyik legerősebb arcává vált. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ellenzéki tényező, annyira széthullottak akkoriban. De én akkor is azt mondtam, hogy ő nem jó ember, nem lesz jó buli ez. Úgy voltunk vele, nem lehet tudni, hány évünk lesz, de sajtószabadságot kaptunk az ölünkbe. Akkor örüljünk neki, és használjuk ki, hogy lehet valódi újságírást művelni. A Heti Válasznál a változás nem volt radikális, minket úgy hívtak korábban, hogy az „emberarcú orbánista lap”.

Talán azért, mert az óvatos kritikák ellenére a tartalom összességében megfelelt annak, amit a Fidesz akart.

Nem, a szerkesztőség inkább ilyen „érted aggódom” típusú kormánykritikát próbált megfogalmazni. Azt tapasztaltuk, hogy ez egyre nehezebben megy. A Heti Válasz már jóval a G-nap előtt összeveszett a Fidesz prominenseivel – akkor már egy éve nem állt szóba velünk Lázár János kancelláriaminiszter. Sokaknak a G-nap emberileg és szakmailag is felszabadulást jelentett.

Számomra az, ami ekkor a Hír TV-nél, a Lánchíd Rádiónál és a Magyar Nemzetnél történt, az újságírószakma diadala. A fordulat nekem azt mutatta, ha egy szerkesztőséget békén hagynak, a szakma szabályai szerint kezd működni.

Jó lenne, ha ez nem a G-naphoz kötődne, mert az mégiscsak a politikából jött. De igen, diadal volt, bár nem tudom, hogy a kollégáim is így élték-e meg. Én nagyon élveztem ezt az időszakot. Jó volt úgy elmenni műsorokba, hogy szabadon mondhatok bármit. Már nem voltak ott azok a korlátok, amelyeket nem is mindig a hatalom erőltetett ránk, hanem mi magunk teremtettük meg azzal, hogy újságírók is akartunk lenni, de közben igyekeztünk nem rátiporni bizonyos bütykökre. A G-nap után sokan azért maradtak ezeknél a médiumoknál, mert azt érezték, végre eltűnt a fejük fölül az a sötét erő, ami árnyékba borította a hétköznapokat, és nem azért, mert úgy döntöttek, hogy a Fidesz ellenzéke lesznek.

Azok dolgoznak ma a KESMA-ban, akik nem így éreztek?

Előre lehetett látni, amit most tapasztalunk ott. Nekem ősfideszesként egyértelmű volt, hogy jobboldali lapnál akarok elhelyezkedni. Nemcsak azért, mert ez a politikai viszonyrendszer áll hozzám közelebb, hanem azért is, mert azt láttam, nem létezik jobboldali média. Az Új Magyarországnál kezdtem, amit jó fél év után bezártak. A Magyar Nemzet akkoriban kicsit bizonytalan identitású volt. Hasonlóan láttam a másik oldalt, mint ahogy ma sokan a KESMA-t látják: olyan tömbnek, amely ugyanahhoz a körhöz tartozik és amelyben ugyanazok dolgoznak. A közmédia pedig ezt nem egyensúlyozta ki.

Ahogy a Fideszben mondani szokták: baloldali médiatúlsúly?

Abszolút! Azért használtam a tömbös jelzőt. Pedig jóval sokszínűbb volt, mint most a KESMA, de mégis, amikor ott vagy az egy szál úgynevezett jobboldali lapnál újságíróként, akkor a másik oldalt nagy és erős ellenfélnek látod. Úgy éreztük, nem kezelnek minket kollégaként. Sok rosszízű emléket tudnék felidézni ekkoriból. A kilencvenes években annyira beszorítva éreztük magunkat jobboldali újságíróként, hogy ha leírtunk valamit, azon agyaltunk, mit fognak erről mondani, írni. Ezért a mi identitásunk harcos volt. Küzdelmes. Meg voltunk győződve róla, hogy nekünk van igazunk: Magyarországnak jobboldali útra kell térnie. Ne felejtsük el azokat az időket 1994 és 1998 között!

Azt se felejtsük el, hogy annak az időszaknak a legnagyobb botrányát, a baloldali-liberális kormány bukásához vezető Tocsik-ügyet az a bizonyos baloldali média tárta fel.

Azért mondom, hogy sokkal színesebb volt az a világ, mint most a KESMA-féle. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy állandó küzdelemre kényszerített újságíróként egészen másként néztünk a világra. Joggal merül fel a kérdés, miért nem volt Fidesz-kritika. Azért, mert amikor a média kilencven százaléka a Fidesz bírálatával volt elfoglalva, mi kisebbségben nem éreztük, hogy erre még rá is kellene erősítenünk. A Fidesz azt tapasztalta, hogy a média ellenséges, számukra a 2002-es eredmények is ezt igazolták. Látták, hogy van egy kicsiny médiájuk, ami hatékony ugyan, de úgy kell működtetni, mint egy sereget. Innen lengett ki az inga.

Nem volt rossz érzés, hogy nem az újságírás szabályai működtetik a szerkesztőséget, hanem a küldetés?

Azt éreztük, hogy a másik oldalon sem működnek az etikai normák. Ma már viszont ott tartunk, hogy semmilyen kritika nincs. Én a közmédiában dolgoztam 2011-től 2014-ig. Akkoriban még voltak viták arról például, hogy hova tegyük az ellenzéki híreket. Most hol van ilyen? Az elején még jól lehetett dolgozni, legalábbis az online felületen. De aztán hamar besorolták azt is a hadtestparancsnokság alá. Aztán az újságírás magvát is kiirtották a közmédiából. Akkor hírtelevíziósították az M1-et, amikor eljöttem. Láttam, sokan már eleve a hatalom vélt elvárásai elé kívántak menni. Kérés nélkül is teljesítettek, mert féltek , hogy a feletteseik majd alkalmatlannak tartják őket. Ez már nagyon súlyos szint.

Úgy látom, a sajtóban, a közösségi médiában kommunikálni próbálsz egykori barátaiddal, kollégáiddal, azokkal, akik a propagandamédiában maradtak. Türelmes vagy velük, soha nem kioktató. Attól félsz, a kiugrásod miatt elveszíted egykori kapcsolataidat?

Amikor egy adott pillanatban döntesz, nem méregeted, hány embert fogsz elveszíteni. Megértem, mi történik azokkal, akik maradtak a közmédiában. A helyükben, azt hiszem, én is pontosan ugyanúgy viselkednék. A könyvemben azt akartam megírni, milyen válaszokat ad az ember a kihívásokra, amikor bekerül egy ilyen nagy rendszerbe. Ha egészséges öntudata van, azt hiszi, a saját képére formálhatja. Elkezdi, ám egyszer csak azt veszi észre, hogy mint a fekete lovag a Gyalog galoppban, se keze, se lába, mert mindent levágtak róla. Ő viszont még mindig abban bízik, hogy „Majd én!” A nagy rendszereknek azonban nincs szükségük egyéniségekre. Ezek szépen mindenkit egyformára gyúrnak. Amint belépsz a kapujukon, mintha eltűnnél. Ez globális és örök történet, valószínűleg régen is így volt és most is így van.

Amikor azt érezted, ki kell szállnod, az egy konkrét eseményhez kötődik, vagy sok történethez, amelyekből az utolsó lett az a bizonyos?

Lassan történt. És az első időszak nem volt annyira rossz.

Pedig Papp Dániel már tevékenykedett akkor. A könyvedben van is egy történet, amely a hírhamísításról szól, és kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor Papp Dániel főszerkesztőként úgy döntött, hogy Lomnici Zoltánt, a Legfelső Bíróság korábbi elnökét takarják ki a Híradóból.

Az olvasó arra asszociál, amire szeretne. Egy-egy pillanat, elszólás, tekintet, momentum valóságos, de nincs konkrét személy.

Emiatt kevés a regényben az a szereplő, akinek neve van?

Akik meg vannak nevezve, a legkevésbé sem fontos figurái ennek a történetnek. A fontos szereplőknek azért nincs nevük, mert ezzel is ki akartam fejezni a nagy rendszerek arctalanító hatását. Mindegy, hol vagy a piramisban, teljesen mindegy, hogy hívnak. A fejed fölött döntenek, ha nem tetszel, kipöckölnek, és egy teljesen hasonló emberrel cserélnek fel.

Lassan realizálja a főhős, hogy ő csak egy eldobható bábu.

Igen, ez hosszú folyamat. Engem például úgy hívott oda az MTI vezérigazgatója 2011-ben, hogy csináljunk egy jó hírportált. Az első időszakban ez működött is. Az én elképzeléseim alapján kezdtük el a Híradó.hu-t megformálni. Volt olyan nap, amikor 200 ezer feletti nézettséggel zártunk.

A tisztogatás nem ijesztett meg? Vagy szükségszerűnek találtad?

Nehéz visszaidézni, mit éreztem. Mondok egy friss történetet: nemrég egy rendezvényen megláttam régi ismerősömet, aki beszélgetett valakivel. Odamentem és bemutatkoztam, mire a beszélgetőtárs azt mondta: „Tudom, ki vagy, te rúgtál ki.” És tényleg így volt. Amikor az MTV-hez kerültem, éppen minden szerkesztőséget egybeolvasztottak. Vezetőként az egyik első feladatom volt az, hogy olyan emberekről döntsek, akiket nem ismertem. Elém raktak egy listát, és annyit mondtak, ötven mínusz hétfőre.

Eközben olyan újságírókat is kiraktak, Krizsó Szilviára vagy Mészáros Antóniára gondolok például, akik arcai voltak a közmédiának.

Igen, de úgy éreztem, eddig ők kritizáltak minket, és ha nem is örültem annak, ami történt velük, ettől nem is omlottam össze. Ezt hoztam, ez volt a múltam.

A regényen keresztül megvilágítasz egy morális dilemmát: van úgy, hogy a döntéseink olyan súlyúak lesznek, hogy már nem lehet kiszállni.

Népszerű gondolat, hogy majd eljön a pillanat, amikor mindenkinek szembe kell néznie azzal, amit tett. Biztos ez? Hiszen ők a saját szabályaik szerint semmi rosszat nem tettek. És most nem azokra a szerzőkre gondolok, akik hazugságokkal járatnak le embereket, hanem a harci publicistákra vagy a szakértőkre, akik az arcukat adják a rendszer működéséhez. Ők hisznek abban, amit előadnak.

Csak más a hit és más az újságírás.

Igen, de csak a mi felfogásunk alapján. Abba, ahogy te vagy én gondolkodunk az újságírásról, nem fér bele, amit ők csinálnak. Ők e szakma segítségével az általuk vélt helyes irányba tolnák a tömeget, tűzön-vízen át. Az egyenletük egyszerű: van Orbán és a Fidesz, illetve a kaotikus ellenzéki zűrzavar, sok vállalhatatlan arccal. Mi ott követjük el a „hibát”, hogy ragaszkodunk régi normákhoz, amelyekre ráragasztottuk az újságíráscímkét.

A könyv megjelenése után több olyan esemény is történt, ami szerepel a regényben. Mintha előre megírtad volna. Ennyire kiismerhető a gépezet működése?

Igen, ennyire. Semmi misztika! Egy-két fejezetet az élet lekopírozott. Ezek bele vannak kódolva a rendszerbe. Van egy olyan rész például, amikor hülyét csinál a közmédia az ellenzéki képviselőkből, s úgy tesznek, mintha felvennék és beolvasnák a követeléseiket, de nem, sőt fel sem vették. Az azonosság itt még vicces volt. De a Borkai-ügy már nem annyira. Azzal hívtak ismerősök, hogy nem én írtam-e a könyvemet promózó céllal a botrányt kipattintó blogot. Ez azért az arcomra fagyasztotta a mosolyt.

16 évesen lettél párttag. Nem léptél még ki a Fideszből?

Nekem a Fidesz-tagság mellékes. Nagyon fiatal voltam, nagyon lelkes és nagyon igazunk volt, amikor 1989-ben a Fidesz-alapszervezetet megalapítottuk. Aztán már nem voltam aktív. Az, hogy Fidesz-tagként csalódtam-e, mellékes, mert a tagságom olyan, mint a Plútó a Naprendszerben: már el is felejtettem, hogy tag vagyok. Ha véget kell érnie ennek a történetnek, rakjanak ki. Vagy ne. Lépjen ki a párt!

Mi tette be végleg a kaput?

Az Elios. De akkor még nem volt se megírva, se kinyomozva. Hallottunk róla fideszes körökben, milyen pompás üzleti sikerek vannak. Azt gondoltam, ez nem történhet meg. Addigra, amikorra az orosz közeledés érzékelhetővé vált, már kifelé tartottam a szisztémából. Nekem a tovarisi konyec meghatározó élmény volt. Ezért is lettem jobboldali. A rendszerváltás előtt néptáncosként Nyugat-Németországba jártunk fellépni. Ha az ember Münchenből Sátoraljaújhelyre ér haza, feltesz kérdéseket. Én az kérdeztem, Magyarországról ki lopta el a színeket, az egyéniségeket, miért szomorú mindenki.

Most ugyanúgy feltehetők ezek a kérdések.

Igen, megvalósul az, ami ellen küzdöttünk. És pont a Fidesz valósítja meg. / Ónody-Molnár Dóra