Az ifjúság mint metafora

Igen, jól látod, a cím ötletét átalakítva Susan Sontagtól, A betegség mint metafora című dolgozatából kölcsönöztem. De ez csak a figyelem elterelése, mert itt most arról nem akarok beszélni, hogy jelenünkben kizárólag az sztár, aki fiatal. Piros szőnyegen, reklámfotókon, Facebook-bejegyzésekben, szinte mindenütt. De nem, inkább életveszélyesebb területek érdekelnek. Ha például elmúltál ötven, csökkent eséllyel pályázol állásra. Interjúnál a HR-es, ha egyáltalán eljutsz odáig, csóválja a fejét, mert minden klappol, csak hát miért nem vagy legalább egy tízessel fiatalabb, mondja hűvösen. Közben persze az is van, hogy hiányszakmákban, háziorvos, gyógyszer-vegyész, hegesztő szaki visszahívják a nyugdíjból az „időseket”, s persze akad egy réteg, amely boldogan veszi fel újra a melót. Ez persze nem változtat a közvélekedésen, hogy húszéveseké a világ. A nóta rég elavult, a szöveg maradt, sőt diadalútját járja.

Szóval, bár megérne egy misét az „öreg szakik” hozzáértése a dilettánsok táborában, most másról akarok írni. Úgy érzékelem, hogy öregedő társadalmunkban megindult a „szépkorúak” feltámadása. Egyre többen akarnak kilépni a nyuggergettóból, tanulni akarnak, elsősorban persze számítógép-kezelést, netán nyelveket vagy kézműves szakmát, hogy karban tartsák agyukat. Másodvirágzás? Nem hinném. Inkább újrakezdés, lesz, ami lesz alapon. Egy mai hetvenéves körülbelül annyi, mint az őskorban az ötvenes. Csak a piac nem veszi észre, mert az X vagy Y generációba több fantáziát sulykol bele a közvélemény.

Habermas már rég hajtogatta, hogy az élet végtelen tanulási folyamat, nem lehet abbahagyni, sőt nem lehet leélni egy életet a korábban megszerzett tudáskészlettel, újabb és újabb rendszereket kell elsajátítani. Van, amire kényszerülünk, lásd az okostelefon sok-sok progiját, laptopod távolról való elérésének technikáját. Én sem akartam ezekbe belefogni, aztán az életmechanizmus csak-csak rákényszerített. Hogy ne mindig csak az unoka mondja nekem, hogy „jaj, fater, már megint mit nyomtál meg, mingyá’ buherálom”, amitől égek, mint a Reichstag. De egyébként is, ha nem tanulom meg az új fogásokat, kizárom magam egy-két világból, és nyelhetem a beszólásokat.

De nem egyszerűn apróságokról van itt szó, hanem életmódváltásról. Bölcsész kollégám taxizni megy, mert nem tud megélni tanult szakmájából. Tudok olyan haverről, aki beállt ismerőse műszerkészítő műhelyébe, és ma fogbeültetéshez használt alkatrészeket gyártanak. Persze barátja a főnök, aki mindent tud, és mindennek ismeri a piacát is. Egy ismerősöm lerobbant kérókat vásárol, saját erőből felújítja őket, és eladja, adózik, talán, de már elfelejti a kémikus diplomájával járó magaláztatásokat. Egyelőre. Egyelőre, mert már van olyan startupcég is, amelyet egy-egy „majdnem nyugger” indított, betörve a tizen-huszonévesek birodalmába.

Tudom, túl szépre festem a képet. A társadalom többsége alig várja a nyugállományt, lehet pecázni, hobbihajókat építeni, bébiszittelni. Aztán egy idő után kisül, hogy ez a lét olyan, mint a börtön, nincs kivel beszélni, témák csak a múltból, a „régi szép időkből” akadnak, ismerősök kihalnak, lemaradnak. Magány. Ma még jobbára csak értelmiségi mánia a „forever young”, az Alphaville egykori álma, azaz örökre ifjúnak maradni. Finomabban fogalmazva, hogy nem hagyom magam begyömöszölni az idősek otthonába, kitalálok valamit, és „túlkorosan” csinálom, amit más nem tud. Kockázatos, pénz is kell hozzá, meg hit és önbizalom, de vannak már ilyenek.

Persze az igazi ifjúság arcát-lelkét nem lehet a „túlkoros” létbe visszahozni, annak bája, pimaszsága ottmarad a múltban. De a modell él és vonz, az ősz hajú nem ifjú akar lenni, csak megőrizni magát annak, ami. Az ifjúság metafora számára, az önfejlesztés biztatása. Vagyis amit eddig írtam, inkább még csak utópia. Az idő kerekét nem lehet visszafordítani. De hosszabbítani lehet, mivel hosszabb életkort kaptunk ajándékba, öregszik a társadalom, így marad idő kicsit átalakulni.

Szóval inkább utópia. A késői életmódváltás, vagy szebb kifejezéssel az élet végéig való tanulás ugyan egyre inkább a 21. század parancsa marad, de keveseknek adódik ehhez kedv s öröm meg pénz, valamint fizikai lehetőség. Mondjuk egy zsákfaluban, valahol Zalában próbálj meg az életedben váltót állítani. Elképzelhető ugyan, de a megvalósításnak ezernyi környezeti, társas, technológiai akadálya van. De az ember úgy van megalkotva, hogy nem tud élni távlat vagy, rossz kifejezéssel, utópia nélkül. Kell valami, ami biztat, vezet, célképzetként szolgál egy életen át. A régi politikai utópiák ugyan letűntek, illúziónak bizonyultak, de valami más, helyettesítő vagy újabb vezérlő csillag kell, nélküle nincs emberhez méltó élet. A mai politikai vitakultúra el akarja törölni az utópia reményeket lefedő kifejezését, a szó maga is tabu lett. De nem lehet eltörölni, akkor sem, ha senki sem meri már kiejteni a száján.

Szóval ötven és hatvan között belevágni valami új foglalatosságba, ehhez meg kell rázni az ősz bozontot, netán kopasz fejet, és egy pillanatra mássá lenni, hogy ez a „belevágok” sikerüljön. Kinézetre nem leszek tőle fiatalabb, Faustot utánozva az örök ifjúságért nem kötök szövetséget a sátánnal. Csak az a lényeg, hogy valami mást kezdjek csinálni. Számkukac szomszédom kitanulta a hangszerkészítést, most gitárokat épít. A kaland úgy kezdődött, hogy kezdetben mindent elbarmolt, amin dolgozott, ma már vannak kuncsaftjai, akik keresik szerkezeteit fura hangzásuk miatt. Ha van pénzem, elképzelem, hogy beiratkozom egy toszkánai fotótanfolyamra, hirdetik magukat. Motívum van, a csodás tájak, megmondják, milyen motívumot válasszak, mi a hisztogram meg a hideg fény, hogyan találjam meg a képkivágást, látószöget, mit tudom én, mit, felét nem is értem, de jó iskolába járni. Valami mást csinálnék, ami „fiatalít”, hogy úgy mondjam némi hiú felhanggal. Nem engedne elsüppedni a vénségbe. Mármint azokat nem engedné, akiknek erre anyagilag módjuk van.

A rabszolgabérekből joggal menekül a nyuggerlétbe az áldozat, én meg itt adom az okos tanácsokat. Utópiagyártó vagyok én is, mondhatnám így a vége felé. Akinek sikerül a „hosszabbítás”, azoknak meg azt mondanám, hogy persze nem kúszol vissza az időben, de megnyújtod a kort, amelyben érdemes élni. De képzeld el, milyen lenne, ha megvalósulna az „örökre ifjúnak maradni” kívánsága. Az örök életről már tudjuk, hogy megdöglenénk az unalomtól, s ugyanez történne ifjúnak maradva évszázadokig. Álmodni lehet, hogy milyen édes az ifjúság, de csak abba beleragadva élni évszázadokig, brrr, felejtsd el. Csak dolgozz magadon, a többit hagyd a sorsra. / Almási Miklós