Akinek módja van emlékezni

„Ha a magamfajta tollforgató a világháborús időkre emlékezik, olvasói jobbára azt várják, hogy embertelenségekről, kegyetlenségekről, gyilkosságokról számol be. Az én írásomra mégsem ez a jellemző. Bár a háttérben mindez ott volt, s így az említett várakozás indokolt lehetne, mindenekelőtt: engem szerencse kísért. Jóformán mindig ott lehettem, olyanok közvetlen hatalmában, akikre a fenti jelzők nem érvényesek. Sem munkaszolgálatom színterein nem ez lett a jellemző, sem a fogságban, hadifogolyként. S ha találkoztam is gazemberekkel, közvetlen környezetem nem élt az embertelenségek lehetőségével” – írja a könyv utolsó, Credo című fejezetében az idén százéves szerző.

A Fogságból fogságba egy megrendítő, alapos, ugyanakkor – bármilyen furcsa ezt leírni – szórakoztató élettörténet és történelmi tabló. Tatár Imrével egyszerre volt kegyes és kegyetlen a sors, és hogy ebben a könyvben inkább az előbbire emlékszik szívesebben, ahhoz nagyban hozzájárul az az optimizmus, amivel egész életében a világra tekintett. Meg talán a legfontosabb, amit többen eltanulhatnának tőle: ahogy minden előítélettől mentesen tud hozzáállni másokhoz. Még akkor is, ha épp SS egyenruha van rajtuk.

Saját elmondása szerint egyszerre alakult izgalmasan és szerencsésen az élete. „Izgalmas” alatt értsük azt, hogy a zsidótörvények kellős közepébe csöppenve a származása miatt szinte mindent elveszített: lehetőséget a felsőoktatásban való továbbtanulásra, majd végül a személyes szabadságát is. Tatár Imre egyetem helyett egy autószerelő műhelybe került a zsidótörvények miatt, majd innen vitték el munkaszolgálatra Bánhidára, később Ukrajnába, ahonnan megszökve hadifogságba került. Az egész könyvet mégis a mesélőkedv és valamiféle derű hatja át. És az, hogy sosem lehet tudni, honnan jön éppen a segítség.

Hogy mennyire károsak lehetnek az előítéletek, és milyen nevetséges, amikor az ember szembesül ezzel, arra több példát is hoz, de talán az egyik legmegrendítőbb az, amikor egy német fiúnak segít a negyvenes években. „Beteg lett, amennyire tőlem tellett, ápoltam. Meggyógyult. S azt vette a fejébe, hogy ezt nekem köszönheti, pedig valószínűleg jó fizikuma segítette át a nehézségeken. Ezután tudta meg, hogy zsidó vagyok. // – Jude? // Látszott, egy világ omlik össze benne, s új kezd felépülni. Még soha nem látott zsidó embert – mondta –, mire gyerekkorát elhagyta, eltűntek körüle. S amit hallott róluk iskolában s másutt a náciktól, nem hasonlított ahhoz, amit most tapasztalt. Barátságunk megmaradt ittlétünk alatt, s remélem, otthon, az új Németországban se merül feledésbe.”

A Fogságból fogságba nagy erénye, amellett, hogy senkit sem vádol, és igyekszik az emberi oldalukat megmutatni az eseményeknek, hogy a szerző nem csak a saját emlékeire támaszkodik. Volt fogolytársakat is megkérdezett, és az ő visszaemlékezéseiket is beépítette a könyvbe, így mutatva meg egy-egy helyzet színét és fonákját is. Hogy nem mindenkivel volt olyan kegyes a sors, mint vele.

„Egy szerencsés vándor, akinek módja van emlékezni” – zárja a kötetet Tatár Imre. Ez volna ő, ezután már csak az aláírása szerepel az oldalon, mintegy mementóként, hogy itt járt, ebben a rémségekkel és szépségekkel teli világban. / Svébis Bence

(Tatár Imre: Fogságból fogságba

– Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig,

237 oldal, Szilvia és Társa Kft. – Zimber-könyvek)