Tóth Ákos: 30
Elhangzott 2019. június 22-én, a 168 Óra születésnapi ünnepségén.
A 168 Óra immáron 30 éves, s köszönet illeti az alapítókat, Bölcs Istvánt és Mester Ákost azért, hogy létrehozták ezt az újságot, amely immáron a magyar közélet és a kulturális örökség szerves része. Méghozzá eltéphetetlenül az, erről gondoskodtunk: a lap minden egyes évfolyamát megőriztük digitális formában. Ezt az újságot már nem lehet a múltjával együtt egyetlen mozdulattal eltörölni.
Itt tartunk ugyanis. A NER fennállásának immáron kilencedik évében a 168 Óra a még megmaradt független sajtótermékek egyike. Abban a közegben létezik, amely kíméletlenül irtja a neki nem tetszőket ott, ahol sikerül megvetnie a lábát. Nálunk nem sikerült, amiért köszönet illeti a lap tulajdonosát: azt írjuk, amit gondolunk a világról, a mi tartalmunkba nem szól bele senki. A megmaradtak egyikeként – az utolsók egyikeként – ez óriási felelősség. E felelősséggel élni és visszaélni is lehet, akár öntudatlanul is, hiszen egyszerre kell a NER ellenfelének lennünk és elfogadtatnunk azt a legmélyebb hitünket, hogy a NER ellenfelének lenni nem jelenti föltétlenül az ellenzék kiszolgálását, még ha erre az ellenzék és annak rajongói hada gyakorta szeretne igényt tartani, szinte elvárni, már-már a kötelességünkként fölróni. Nem, nem: minket kizárólag a hivatásunk szabályai kötnek és egymás türelmes, de határozott figyelme. Ez utóbbi megértéséhez csak annyit szeretnék elmondani, hogy e szerkesztőségben vagyunk jó néhányan, akik annak idején a Népszabadságnál dolgoztak. Ők tudják, miről beszélek. Amikor engem eltávolítottak onnan, pár hónapig magamra maradtam. És amikor az ember maga marad, tudom, mert átéltem, hajlamossá válik egyre kevésbé kontrollálni a gondolatait. Hajlamosabb lesz arra, hogy teret nyisson az indulatainak. Hajlamosabb lesz mérlegelni a szélsőséges véleményeket, tisztánlátása oda, hajlamosabb lesz elvadulni.
Mi itt, a 168 Óránál, óvjuk egymást az elvadulástól. Szerető figyelemmel, önnön magunkból következően követeljük ki egymásból a legjobbat, amit hivatásunk keretei közt nyújthatunk. Hiszen nekem egy-egy írásomat megjelenés előtt Lakner Zoltán, Krajczár Gyula és Ónody-Molnár Dóra olvassa; nem írhatok hát akármit. A döntéseimmel meg kell állnom Cseri Péter, Szabó Brigitta, Pungor András, Buják Attila, Herskovits Eszter és a többiek előtt, márpedig ez erkölcsi nívó; magam sem adhatom alább. Ez az állandó kihívás akadályozza mindannyiunknál a tunyaságot, a szellemi restséget, ettől válnak gondolataink, ahogy József Attila írta, frissekké és épekké. Mi a NER-rel és a NER-ből következő szellemi restséggel küzdünk. Ehhez hívunk társakat. A törődő figyelem teszi alkotói közösséggé a 168 Óra szerkesztőségét, amely ugyanezt a szellemi frissességet és épséget kínálja olvasóinak, a közéletnek, mindenkinek, aki kellőképp fogékony arra, hogy majdan egy a mainál szerethetőbb, meghittebb országban éljünk, olyanban, ahol nem eleve elrendeltetett a sorsunk, ahol nem azt az életet kell élnünk, amit mások szántak nekünk. / Tóth Ákos
