Tamás Ervin: MSZP-daráló
Nincs itt semmi látnivaló, arrébb lehet menni. Ezzel a lapos klisével lehetne jellemezni azt, ami manapság a szocialistáknál történik, még akkor is, ha sokaknak mindez meglepő. A pártban mindig volt elég Jágó, ha okosabbak, felelősségteljesebbek is, mint a mostaniak. Az átalakulás megpróbáltatásai alaposan kikezdték az első garnitúrát, vizsgáztatták őket nem csupán képességből, hanem alkalmazkodásból, gerincből, az összetartozás és a szakadás legdifferenciáltabb válfajaiból és abból, amit saját egykori elveikből föladtak vagy átértelmeztek, netán magukkal vittek pályájuk további szakaszára. Amit szégyelltek, amiben fölmentették magukat, s amire, ha nem is hangosan, de büszkék voltak.
Ezt az összetételében változó csapatot vezette győzelemre Horn Gyula, akit ravasz, ösztönös politikusként emlegetünk, holott káderként lépcsőről lépcsőre sajátította el fortélyait, s építette saját egyéniségébe, ráadásul úgy ismerte embereit, mint saját magát. Sokszor jött a hír, hogy ellenfelei megpuccsolják, volt Hajós és Hotel Piroska, de talán a leglátványosabb győzelme az volt, amikor a Miskolcon tartott pártkongresszuson a vezetőség Bokros fejét akarta, de Horn felszólalása után a küldöttek egy csoportja I love Bokros trikókban flangált a szünetben. Ő volt az utolsó miniszterelnök MSZP-színekben, aki képes volt úrrá lenni a széttartó érdekeken, a folytonos szivárogtatáson, a baloldal legkülönbözőbb értelmezésein, amelyeken azért elég gyakran átütött az egyének és klikkek leállíthatatlan fúrásai, kavarásai. Az MSZP importált kormányfői rengeteg energiát fektettek abba, hogy elfogadtassák magukat, a kezdeti tapsok, sikerek azonban hamar abbamaradtak, s következett a dicstelen távozás.
Minden váltás után lelkesen korszakváltást hirdettek a szocialisták, s azt hitték, rátaláltak a vezérre, aki képes lesz új célt, új egységet teremteni, a vonzerőt visszaszerezni, de kisebb fellángolásokkal a hullámvölgy mindmáig tart. A felhígulás a korábbi egymással konkuráló, asztal alatti munkának friss lendületet adott, a tettetett békekötések és „jut is, marad is” tisztcserék válságtól válságig próbáltak a Fidesz vájta keréknyomon ellentartani a hatalmi terjeszkedésnek, igencsak gyenge eredménnyel. A kudarcok, az anyagi és szellemi kivérzés, az utánpótlási vonalak elmeszesedése szükségszerűen vezetett a mondanivaló beszűküléséhez, a régi, még az erős MSZP korából visszamaradt alkuk rozsdás, egyre kiszolgáltatottabb újrakötéséhez. A választások győztesei mindig egy megkötött egyezség mentén kezdhettek munkához, ami magában hordozta a legitimitáshiányt, a csenevész fantáziát felmutató politikát s az újabb lebénulást.
Utoljára Botka László próbált vakmerően átlépni az aknazáron. Óvatos s némileg ügyetlen lázadása alaposan felingerelte bajtársait, körmönfont módon bírták lemondásra.
2010 óta a szocialisták minden állomáson abban bíznak, hogy nyernek valamit, s mindegyiken otthagynak egy darabot hajdani vonzerejükből. A szürke és bátortalan vezetés soha nincs híján a jó szándéknak, annál inkább a gyors és hatékony működésnek. Belülre jobban figyelnek, mint a külvilágra, mert nem képesek a menetrendszerűen érkező afférokat sem megelőzni, sem kezelni. Ez pedig még inkább konzerválja tágabb környezetük idegenkedését. Amikor sikerrel kecsegtet egy-egy megmozdulásuk, egy jól irányzott kiszivárogtatás, csetepaté okoz nehezen megszüntethető zárlatot. A bennfentesek pletykái érdekes módon a háttérben újra és újra Mesterházy Attilát sejtetik, aki leváltása óta mindig veszít ugyan a nyílt megméretéseken, szava, híveinek mozgósító ereje, a neki tulajdonított akciók mégis alternatív központot építenek köré, amit ő kitartóan tagad, de él vele.
A mostani háború annyiban különbözik az eddigiektől, hogy akadt valaki, a Tolna megyei MSZP-alelnök, aki nem a kulisszák mögött elsikálni, hanem kivizsgáltatni akarja a botrányt, mindent megtudni az EP-lista sorrendjét összeállító kaotikus választmányi ülésről s arról, hogyan landoltak a belső feszültségről szóló híradások a kormánysajtóban. Ő Mesterházyt gyanítja a történtek mögött, aki felháborodva állítja, hogy politikai vitát akarnak etikai eljárás köntösébe csomagolni. Különben pedig a feljelentés félreértéseken, rosszhiszemű feltételezéseken alapul. A régóta húzódó feszültség tehát gejzír módjára tör felszínre, időzítve az uniós kampány kezdetére. Lehet, hogy a vidéki alelnök csak egyszerűen elunta a totojázást, s nehéz vitába szállni a tisztázó szándék helyességével, de az a gyanúm, hogy erre a mostani szocialista élcsapat képtelen. Ahogy a zabolátlanul narcisztikus Szanyi Tiborral nem tud évek óta zöld ágra vergődni, úgy a nehézsúlyú Mesterházy Attilával sem lesz könnyű dolga, mert ahhoz túl kemény vádakat, határozott tetteket kellene felmutatnia, amihez nincs megfelelő háttere, muníciója. Újabb tűzszünetnél viszont nincs álságosabb, károsabb megoldás, mert nem mindig igaz, hogy aki időt nyer, életet nyer. Ráadásul hiába végtelenül felelőtlen, de logikus és várható volt az összecsapás az MSZP-lista sorrendjét illetően, s mivel ennek eldöntését nem lehetett az „egy sima, egy fordított” jegyében elintézni, számítani lehetett az égzengésre. Tóth Bertalan protokolláris listavezetése látszatmegoldás, legfeljebb az esetleges fiaskó további pártelnöki esélyeit ronthatja. Ha ugyanis Jávor Benedek mint a szövetséges párt embere, akinek brüsszeli tevékenysége példaszerű, beugrik Ujhelyi István és Szanyi Tibor közé, márpedig ott a helye, akkor a tulajdonképpeni harmadik jelölt könnyen lemaradhat a brüsszeli vonatról. Ujhelyi végül állítólag csak két szavazattal kapott többet, mint a pártalelnök Szanyi, s a nem rá szavazók éppen Mesterházy vezetésével kérdőjelezik meg a voksolás szabályszerűségét. Sejthető, hogy az etikai eljárás fázisairól szintén időben értesülhet majd a nyilvánosság, dokumentumok egész arzenálja fogja kísérni a két ember, valójában két tábor viadalát, s változtatja, ki tudja, hányadszor, romossá a szocialisták kampányát.
Ütős üzenet pedig most volna elég. Ők mégis ezt az ütést választották. Szóval nincs itt semmi látnivaló. Őszre majd bizonyára összeszedik magukat. De legalább egymást.
