Szegénynek maradni
A nyolcvanas években, fiatalemberként, a legszörnyűbb „élményem” a szegénység volt. Az az érzés, hogy a pénzem, a forintom nem ér semmit. Hogy nyomorult kelet-európai vagyok.
Húsz éves voltam. 1980-ban turista útra mentem, Franciaországba: arra vágytam, hogy megismerjem a világot. Hogy megismerjem Európát, ha lehet, minden nagyvárosát, nem csak Párizst, de Londont, Rómát, Madridot, sorra mind, hogy eljussak a francia Côte d’Azurre, vagy éppen Amszterdam „bűnös” negyedébe, vagy lássam Svájc síparadicsomait. Arra vágytam, hogy lássam mindazt, amit a „Nyugat” értékként tud felmutatni. A gazdagságot is, igen. És az európai kultúra, a művészetek ezer csodáját. A nyugati, évszázadok alatt kialakult életformát és -stílust, ami annyira távoli volt tőlem, a meglehetősen szerény hazai körülmények között felnőtt fiataltól.
Akkoriban – a Kádár-rendszer viszonylagos „szabadságában” – valamennyire még utazni is lehetett. Háromévente valutát is kaphattál. És igen, ezzel a szerény valutával elutazhattál akár Párizsba is.
És amikor odaértél, hamar rájöttél, nem ér a pénzed semmit. A kádárista forint harmatgyenge volt, és nem nagyon váltották be semmilyen nyugati bankban. A forint nem ért semmit. Itthon, persze, tudtál vásárolni a pénzedből, nyomott áron kapható volt majdnem minden, és volt – finoman korlátozott szinten – még áru is. A nyugat-német, a francia, vagy svájci látogatók szerették is ezt a helyzetet: nálunk elképesztően olcsón érezhették jól magukat. Az ő pénzük sokat ért. Élvezték a jólétüket, és enyhe gúnnyal néztek le mindenkit maguk körül.
Minket, magyar állampolgárokat.
Mondtak persze olyasmit a kedves idelátogató nyugatiak, hogy „igaz, alacsony a jövedelem, a forint is gyenge, de mégis jól éltek, mert az árak is alacsonyak”, szóval, csak ne panaszkodjunk. „Nincs rossz dolgotok”. Ez az ország a „legvidámabb barakk”.
A teljes cikket a 168 Óra hetilap 2022. július 21-én megjelent lapszámában olvashatja.
(Kiemelt kép forrása: Fortepan)
