Somfai Péter: Pánik

Toporgok a nagy élelmiszerlánc pénztára előtt. Öt-hat ablak van nyitva, mindegyik előtt 20-25 méteres sor, remény sincs arra, hogy a két zsemlémmel, a liter tejjel és a doboz margarinnal belátható időn belül sorra kerüljek. Nem is értik a körülöttem ácsorgók, miért nyújtogatom a nyakam, miért toporgok. Mindenki türelmesen vár a sorára, kényelmesen támaszkodik a liszttel, cukorral, étolajjal, tasakos levesekkel és konzervekkel púposra tömött kocsijukra. Mintha a gyomrukban éreznék a pánikot: attól félnének, hogy ha nem spájzolnak, éhen halnak. Valami kényszer azt diktálja, hogy itt toporogjanak, és ha kell, az utolsó ötezresüket is elköltsék, amíg azt látják, hogy a boltban van száraztészta meg minden olyasmi, amiről azt olvasták, azt hallották, hogy vészhelyzetben megmenti majd a családot a korgó gyomroktól.

Ezekben a napokban az emberek halomnyi olyan élelmiszert vesznek, amire jó eséllyel soha többet rá sem néznek. Ott fogja ellepni a zsizsik vagy a lisztmoly a most bevásárolt zacskókat, aligha fognak ráfanyalodni, hogy a friss zöldségleves helyett kibontsanak egy tasakost. És nem hiszem, hogy akár csak egyet is kinyitnak majd a polcokról lesöpört bab vagy lencsekonzervekből.

Ilyenkor derül ki, hogy mennyire bizalmatlanok vagyunk. Az elmúlt hetekben mást sem tesznek a kereskedelem vezetői, mint nyugtatnak. Ne essünk pánikba, mindenféle tartós élelmiszerből van elegendő a raktárakban, de ha valahol üres a polc, legyünk türelemmel, hamarosan feltöltik. De a „dörzsöltek” nem hisznek nekik sem.

Aztán lementem a családorvosunkhoz, hogy felírassam a szokásos gyógyszereimet, ácsorogtam az utcán a többi receptre váró között, mire jó sokára kijött a nővér. Láttam rajta, hogy ideges és türelmetlen. Megsúgta: odabent mindketten félnek, hogy úgy járnak, mint az a comói főorvos, aki azért halt meg légzési elégtelenségben, mert az olasz orvosoknak sem volt kellő védőfelszerelésük, pedig ott bőven vannak lelélegeztető készülékek is, nem úgy, mint nálunk.

A bizalmatlanság akkor kezdődött, amikor az illetékes külügyér naponta megszólalt, és azt mondta, semmi ok az aggodalomra, a kormány kézben tartja a helyzetet, az egészségügy teszi a dolgát. A válságstáb illetékes rendőrétől is gyakorlatilag csak annyit lehetett megtudni, hogy naponta egy-két beteggel többet kezelnek, de ezek elszórt esetek, járványról szó sincsen. Csak a migránsok és az irániak hozták be a vírust. Aztán kiderült, hogy jött az más úton is, téli nyárban nyaralókkal, a síelőkkel, s ki tudja, ki mindenki hozta haza szerte a világból.

Egy hete aztán, mint derült égből villámcsapás, a kormány elrendelte a vészhelyzetet. Amíg a fél ország furcsának tartotta, hogy a déli határokon minden ellenőrzés nélkül jöhettek-mehettek a kamionok, a kutya sem kérdezte, ki honnan jön és hová megy, aztán hirtelen kötelező lett az óvatosság. Nem is volna ezzel semmi baj, talán már előbb is meg kellett volna tenni, csak azt nem érti az ember, mi történt valójában, hogy most igen, eddig pedig nem.

Aztán váratlanul – az összes kommunikációs csatorna adását megszakítva – megszólalt a miniszterelnök, aki némi ideges fülvakarások közben csak arról beszélt, milyen stábokat alakítottak a helyzet kezelésére, de arról, hogy mi a pandémia valós mérete, a terjedés kalkulálható sebessége, az összes várható megbetegedés – erről egy szót sem szólt. Előbb feleslegesnek tartották, aztán sebtében elrendelték az oktatási intézmények bezárását, de bizonytalanságban hagyták a szülőket, mi történik az állásukkal, ha az ünnepet követő hétfőn nem jelennek meg a munkahelyükön. Kapnak egyáltalán fizetést? Egyik napról a másikra kiköltöztették a kollégiumokból a diákokat. Utasítottak mindenkit, hogy csomagolja össze a holmiját, úgy menjen haza. Volt, aki mikrohullámú sütőt cipelve a hóna alatt tanácstalankodott, merre is induljon. Nem egészen értették, mi szükség van erre, hiszen ha majd véget ér a járvány, úgyis mindenki visszajön. De az igazi okot nem kötötték az orrukra: alighanem a járvány súlyosbodása esetére készítenek helyet a karanténnak vagy akár az alkalmi kórházaknak.

Félinformációkat kapunk. Az emberek között terjed a szóbeszéd, hogy a kórházakban ezért nem szűrik azokat, akik betegnek érzik magukat, és önként jelentkeznek, mert az országban nincs is elegendő vírusteszt. Az egyik hazaküldött jelentkező busszal, villamossal bumlizott a másik kórházba, mire ott kiderítették, hogy fertőzött. Honnan tudjhatjuk, nem valamelyik szélnek eresztett vírusgazda tüsszög-e mellettünk a buszon? Ettől még annak is görcsbe rándul a gyomra, aki immunis a pánikra.

A szociálpszichológus arról beszél, hogy szerinte új korszak kezdődik az emberiség történetében. Kénytelenek leszünk magunkba szállni, átgondolni, mi fontos az életben, és mi nem. Talán a jövőben nem fogunk mérgezett egérként szaladgálni a világban, olcsó repülőjegyekkel ide-oda repkedni. A mai helyzetet valami olyasminek gondolja, mint amikor az orvos szembesíti a betegét azzal, hogy rákos lett. Attól kezdve minden korábbi, amit addig fontosnak gondolt az illető, elveszíti a jelentőségét.

Ez a járvány is figyelmeztetés lehet a világ számára, hogy amiről eddig a mindennapjaink szóltak, nem folytatódhat. Jó, de akkor hogyan tovább?