Somfai Péter: Kocsmapult
Az egyik legutóbbi hétfői parlamenti vitanap meglehetősen heves szóváltásai után a rádió betelefonálós műsorában szóhoz jutó hallgató jószerével csak hápogott a felháborodástól. Nem találta a szavakat, jobb híján kocsmai diskurzushoz hasonlította a képviselők egymás fejéhez vágott sértéseit. Csak a kocsmapult hiányzik, meg róla a fröccsök és a bélelt söröskorsók, mondta. Ha oda lehetne könyökölni, gördülékenyebben mennének a sértegetések is, onnan csak egy lépés, hogy akinél elszakad a cérna, kirángassa a másikat az ivó elé, hogy ott folytassák.
Divatos manapság a közbeszédben vállalni a politikai inkorrektséget, mert fáradságosabb és zavarba ejtő a korrekt szóhasználat, amiben tabunak tekintenek bizonyos kifejezéseket, olyanokat, amelyek durvák és sértők, bár a hétköznapi beszédben egyre általánosabbá válnak. A politikai inkorrektség hívei azzal érvelnek, hogy ők az igazi vita, a szólásszabadság érdekében akár az eldurvuló beszólásokat is megengedhetőnek tartják.
Ha jól emlékszem, a sértő, bántó kijelentések a rendszerváltás után lopóztak be a parlamenti vitákba. Megállt a levegő a T. Házban, amikor 1991. október 29-én a még szakállas, lobogó, fehér ingben járó Orbán Viktor első felszólalásainak egyikében nyeglén odavetette a múlt század harmincas éveinek stílusában beszélő Antall József miniszterelnöknek, hogy hazudik. Ott voltam. „Micsoda kocsmai stílus!” futott körbe a felháborodás az akkor még meglévő sajtópáholyban. Ettől kezdve egyre vaskosabb megjegyzéseket vágtak egymás fejéhez a pártok képviselői. Az első Fidesz-kormány bukása és az őszödi beszéd után Gyurcsány Ferencet mindennek elmondták politikai ellenfelei, csak kedves barátjuknak nem. Aztán fordult a kocka, és 2010 után a kormánypárti politikusok kerültek a durva megjegyzések kereszttüzébe. Okkal, ok nélkül naponta korruptnak, tolvajbandának, maffiózónak nevezik a politikusaikat, a minap a Jobbik elnöke odáig ment, hogy egyszerűen őrültnek nevezte a miniszterelnököt. A DK-s képviselőnő emelt hangon azt mondta: „a kormány a csillagokat is lehazudta az égről”. A másik oldalon kommunistáznak, fasisztáznak, Kövér házelnök ha finomkodik, akkor csak ócskának nevezi az ellenzéket, máskor „gyűlölettől eltorzult arcú” politikusnőkről beszél, akikre csak szánalommal tud nézni.
Sajnálni lehet, hogy ennyire szegényes a hazai közszereplők szókincse, pedig a magyar nyelv megannyi kevésbé bántó szinonimát is felkínálna azoknak, akik felháborodnak egy-egy a valósággal köszönőviszonyban sem lévő kijelentésen. A politika sosem volt az igazmondó Jánosok mestersége, de tény, hogy gyakorta hajlamosak a magyar politikusok elkalandozni az „alternatív valóság” terepére. A napokban például a miniszterelnök a távirati irodának azzal indokolta az uniós költségvetés ellen benyújtott vétót, hogy szerinte „Brüsszelben csak azt az országot tekintik jogállamnak, amely beengedi a migránsokat a hazájába. Aki megvédi a határait és megvédi országát a migrációtól, Brüsszelben már nem minősülhet jogállamnak”.
A valóság azonban egészen más. Az unióban már régen nem kötik a jogállamiság mércéjét a migrációhoz, sokkal inkább azt kifogásolják, hogy nálunk a magas rangú tisztségviselőket és a közvetlen köreiket érintő korrupciós ügyekben „óvatosan” folytatják le az eljárásokat. Brüsszel szemében jogállamisági probléma a média helyzete, a médiahatóság átpolitizáltsága, az állami hirdetések elosztása, ami politikailag befolyásolja a sajtót. A civil szervezeteket az unió fontos szereplőnek tekinti a jogállamiság védelmében, de a hazai törvények sértik és korlátozzák az egyesülési jogot, miközben aggályosnak látják a bírói függetlenséget is.
Kiszabadult a szellem a palackból, és nem is nagyon lehet oda visszatuszkolni. A kormányzat ezután sem mindig fog igazat mondani, az ellenzék pedig nem tud elég hangosan tiltakozni, maradnak a beszólások, a sértések, a kocsmai stílus. Talán egyszer eljön az idő, amikor a parlamenti felszólalóknak a pohár víz helyett fröccsöt szolgálnak majd fel.
