Pungor András: #verona
Este van, azóta mindig este. Most felerősödik minden, a suttogás, a hideg meg a szél zaja: hogy azt mondod, ölelj meg, hogy azt mondom, félek. Hogy azt mondod, aludtak még, hogy azt mondom, én nem merek többé. Még a lélegzetem is visszatartottam, amikor meggyújtottam a mécsest.
Emlékszel rájuk? Azt mondod, emlékszel. Te érted, ez mit jelent? Én nem értem, és téged sem értelek. Pedig kiírtad a Facebookra, chateltünk, hívtál, küldtél SMS-t. Még az éjjel, még hajnalban, még délelőtt, még délután, még este, még hajnali kettőkor. És kezdtük elölről, és sírtam, és sírtál. Azt hiszem, egy hashtag is volt erre. Hogy mire? Hát ránk és rájuk. Nem emlékszem, milyen volt, de tudom, hogy volt. Kellett ilyennek lennie. Mindkettőnk oldalán megjelent, rákerestem, de nem találtam meg.
Fotó: Bazánth Ivola
Valaki rám írt, hogy tudok-e valamit, visszaírtam, hogy nem tudok. Akkor semmit sem tudsz, semmit! Nem tudunk semmit: te se, én se, anya se, apa se, a tanárok se. Azt mondod, hős volt, a legjobb srác, a legjobb csaj meg a legjobb tanár? Hogy visszament értük, mert vissza kellett mennie? Azt mondod, egyszer odajött hozzád és beszélt veled? Vagy csak írt, csak láttad az arcát a szünetben, mosolygott, sírt, utálatos volt, és szelíd meg szép is. Na végre kimondtad: igen, szép volt, és pótolhatatlan mind!
Azt mondták nekünk, az egyenletekre van megoldóképlet. De Veronára miért nincs? Miért volt ennyire kiszámíthatatlan? Azt hittem, volt erre egy hülye kis hashtag, egy szó, talán ez: #verona, vagy valami ilyesmi. Már tudom, nincs rá szó, és nem is volt soha.
Este van a Facebook-profilokon, a fekete képernyőkön. Azóta mindig este. Segíts. Segítek. Meddig jössz? Az Astoriáig. Holnap suli? Holnap suli.
