Ónody-Molnár Dóra: A sértődött agitpropos
Az látni való, hogy Orbán Viktor nem tud mit kezdeni március 15-vel és az 1956-os forradalom évfordulójával. Nincs is könnyű dolga a szabadságot megvető autokrata vezetőnek, amikor azt a szabadságvágyat kell magasztalnia, amely mindkét forradalomban az elnyomó hatalom ellen fordította az embereket, ráadásul mindkettőnek orosz erők vetettek véget. Miközben Orbán politikája egyre több elemében igazodik az orosz igényekhez, mégiscsak a szabadságharcokat vérbe fojtó orosz érdekekről kellene mondania valamit. Nehéz a szovjet diktatúra elleni felkelés hőseit méltatni, ha valaki felajánlja országát a birodalmi érdekövezetet restauráló Putyinnak. Az ilyen ki nem kezelt kognitív feszültségek vezetnek végül azokhoz a szónoklatokhoz, amelyeknek fő állításuk, hogy Brüsszel egyenlő Moszkva, Európa egyenlő Szovjetunió.
’56 összetett történetének kétségtelenül erős eleme az antikommunizmus, ahogy a Fidesz identitásának is központi eleme a kommunistákkal szembeni küzdelem. Csakhogy Orbán ma már egy olyan szervezetet vezet, amelyik belső demokratikusságában, a tagok autonómiájában leginkább az egykori bolsevik pártokra hasonlít. Az egykori antikommunista politikus ma a kommunisták propagandagépezetéhez hasonlítható médiát működtet, centralizál, államosít, a Nyugat ellen lázít, a kapitalizmust szidja, ja, és hogy el ne felejtsük megemlíteni, III/II-es tisztet léptet elő a forradalom 60. évfordulójának napján.
Mit lehet ilyenkor tenni? Pontosan azt, amit az elődök tettek hatvan éve, és elődök alatt nem a pesti srácokra és a forradalom oldalán állókra gondolunk. A megoldás: a központi ideológiához kell igazítani a hivatalos történelmet. A miniszterelnök felismerte a feloldhatatlan ellentmondásokat, gyorsan szabadulni akart a kerek évforduló adta terhektől, ezért lepasszolta a feladatot Schmidt Máriának, aki a kormánybiztosi kinevezéssel együtt azt a mámorító élményt is megkapta, amelyet a százszor megalázott és megtaposott baloldali és liberális értelmiség százegyszeri megalázása és megtaposása jelent. Azzal az eggyel biztosan nem lehet megvádolni a Terror Háza igazgatóját, hogy ne élvezte volna minden egyes percét ennek a munkának.
A forradalomnak nincs baloldali hőse a Fidesz narratívájában. Ezt tudtuk. Az volt a hivatalos emlékév célja, hogy ezt a tételt 14 milliárd forintból bebizonyítsa. A küldetés nem tűnt lehetetlennek, végül is csak a mártír miniszterelnököt, a munkástanácsokat és a demokratikus szocializmusban hívő tömegeket kellett a tablóról kiretusálni. Ez tökéletesen sikerült, még a gyanúsan balos Beethoven sem úszta meg, hogy az Egmont-nyitányt le ne cseréljék új indulóra ötvenmillióért. Feladat teljesítve – talán éppen a jelentését írta a nemzet első történésze, amikor bekövetkezett a történelemhamisítók rémálma; egy jelentéktelennek tűnő részletben elkövetett tévedés az egész konstrukció hitelességét rombolta le. Pontosabban nem is a tévedés, hanem az annak feltárására adott reakció. Mert slendriánságból elkövetett hiba előfordul mással is. Nevek és fényképek összekeverése egy történész által irányított projektben az átlagosnál kínosabb ugyan, de ilyen is volt már.
Ahogy azonban Schmidt Mária reagált, az kétségbevonhatatlanul megmutatta, hogy az emlékév nem a forradalom lehetséges történészszakmai értelmezését kínálja, hanem sima politikai propagandát. Az állami megbízatást vállaló történész, vagyis a tudomány embere ugyanis a hiba kiderültét szakmai kérdésként kezeli, reakcióját áthatja annak a tudata, hogy ő azoknak a pénzét is költi, akik a hibára a figyelmét felhívták, ezért nem kezd kioktató hangnemű vádaskodásba, hanem megköszöni a figyelmes észrevételeket. Ha az észrevételek nem bizonyulnak igaznak, akkor megcáfolja azokat, de az állampolgári érdeklődést akkor is megköszöni. Történész nem nevezi politikai támadásnak a tényadatokra vonatkozó kifogásokat, nem minősíti a kritikusokat, az esetet feltáró 168 Órát nem nevezi „a magyar média egy jól körülhatárolható részének” még akkor sem, ha egyébként igaz: a magyar médiának még megmaradt egy jól körülhatárolható, alig látható része, ahol megpróbálják kontrollálni a mindenkori hatalmat és annak kiszolgálóit, éppen annak az eszmének a jegyében, amiért a pesti srácok hatvan évvel ezelőtt az utcára mentek.
Schmidt azonban napok óta sértődötten csapkod, teljesen úgy viselkedik, mint az egyszeri fideszes miniszter két perccel a lelepleződése után, ahelyett hogy kiejtené az ilyenkor megszokott három egyszerű szót: elnézést, hibáztunk, javítjuk. Igazi forradalom lenne a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.
