Nagy N. Péter: Megnyugtatásul egy ideges krisnásnak
Amikor a kopasz, varkocsos, jellemzően kedves arcú, színes dhótiba és kurtába öltözött urak hozzám lépnek, állandó a koreográfiánk, anélkül hogy ismétlődne a találkozás. Jóindulatú mosoly, elhárító mozdulat, és mindketten maradunk a magunk világában, nem is találkoztunk. Ez a férfi azonban felrúgta a szabályunkat. Utánam jött. Visszakérdezett: miért nem? Mert nem vagyok koszos, büdös, nem fetrengek a földön? Akkor már meg sem kell hallgatnia? Csak arra figyel, aki beleveri az orrát a nyomorába? Egyszerre lettünk idegesek, ilyenkor jobb nem beszélni, kivált, hogy azt mondtam volna: pontosan fogalmazott. Sajnálom. Tudom, hogy ő is adományt gyűjt, valószínűleg azokhoz is eljutnak, akik helytálló feltételezése szerint képesek magukra fordítani a figyelmemet, de még nagyobbra tartom azoknak a bátorságát, akik vállalják a szégyent, és leborulnak a többiek lába elé. Talán én magam is a szégyenérzetemet kezelem a jelképes segítséggel, talán ennél tudatosabb a gesztus. Nem lehet biztos a válaszban az ember, mert minden esdeklő kérés óriási feladat: néhány másodperc alatt kell eldönteni, hogy balek leszek, vagy életet mentek. Mindkettőre van esély.
De gyakran kockáztatok, nem utolsósorban méltányolva a társadalmi zajt, amit a kéregetők keltenek. Hogy legalább látszanak. Mert a velük azonos helyzetben levők óriási többségéről nem tudunk. Éppen azért nem, mert nincs szavuk. Beléjük szorul, ahogy ők is beszorultak az ország északi, északkeleti, távol-keleti, déli régióiba, és nem tudnak kimozdulni onnan. Szimpla adat, hogy ezeken a környékeken az emberek átlag 13 évvel halnak meg korábban, mint az ország jobb állapotban lévő részein. A szám önmagában nem mutatja mindazt a szenvedést és fájdalmat, ami a korai halálhoz vezet. A jobb módban élők évtizedes hallgatása – szavazással és összeszorított szájjal is – beleegyezés ebbe a helyzetbe. Hát legalább a városi számkivetettek mutassák magukat, és mi reagáljunk rájuk – ez lehet az adakozási szokásaim mögött.
Minden nagy társadalmi életminőséget jelző mutatónk rosszabb, mint amilyen a gazdasági fejlettségünk alapján lehetne. Az ártalmas körülmények között élők száma óiási, a Habitat for Humanity felmérése szerint körülbelül ötszázezer gyerek él beázó, vizes, egészségkárosító, és több mint egymillió túlzsúfolt lakásban. Erre még azt lehetne mondani, hogy ezt a helyzetet bizony elbambultuk a rendszerváltás után, ideje minden erőnkkel nekimenni, csakhogy például az idei költségvetésben is a lakhatásra fordítható nem is nagy összegek több mint nyolcvan százaléka a jobb módúak, a fizetőképesek tulajdonhoz jutását segíti, a többi pedig speciálisan nehéz helyzetben lévőknek (hajléktalanellátó rendszer, állami gondozásból kikerülőkön segítség, devizahitelesek mentése) jut. Jusson is. Az egymillió gyerek viszont marad ott, ahol van, s ami a nagyobb baj, nem is gondol velük senki.
Meghökkentünk a PISA-felmérés eredményein. Az oktatási rendszer egészének rossz teljesítménye mellett elsikkad a tény, hogy a legjobban és a legrosszabbul teljesítő tíz százalék közötti szakadék nőtt, vagyis az iskolák világa továbbra is csak növeli a bajt, amelyet a szegénység jelent, mintsem kezelné. És megint ugyanaz a vészhelyzet, mint a lakásoknál: nem érzékelhető nyomás az országból a helyzet rendbe tételére. (E tekintetben is tisztelet például a Tanítanék Mozgalomnak, és rengeteg hősies, magányos harcosnak.)
Az egészségügyi rendszerünk is ugyanezzel a logikával marad távol a maga szerényebb eszközeivel is azoktól a világoktól, ahol a legnagyobb szükség volna rá, és próbál odaérni legalább a jobb módúakhoz. Megrendítőek például az elkerülhető halálozásokat rögzítő számaink, de kicsit elviselhetőbbé válnának, ha lefaragnánk róluk az ország legnehezebb sorsú ötödének vidékeit és embereit. Egész eurokomformak lennénk. De ami innen nézve elviselhetőbbnek mondható, másfelől maga az elviselhetetlenség minősített esete.
Kétmillió embernek kellene ülnie a Blahánál meg a körúti villamosmegállókban, és kérnie. Nem kéregetni, kérni. Nem mehetnénk el ilyen könnyen mellettük, mint most tesszük. S ha valaki erre azt mondaná, márpedig ilyen a világ, sok a szegény, de sok a tisztes munkából megélő ember is, annak az a válasz, hogy a világ nagyobb része nem hajlandó eltűrni a szegénységet.
A Világbank kutatásai szerint a szélsőségesen szegény rétegek aránya 2013-ra 800 millió főre csökkent a világon az 1990-es 1,8 milliárdról, miközben a globális népesség kétmilliárddal bővült. A szegénység kiküszöbölésére szerintük a globális GDP 0,15 százalékára lenne szükség évente.
A feladat megoldható.
A szegénység nem bűn, hanem politikai döntés következménye, szól az elkötelezett mondás. Ha a szegénység keletkezésére ez nem feltétlenül igaz is, a felszámolására minden bizonnyal az.
Ezt kellett volna elmondanom a Krisna-tudatú adománygyűjtőnek, s azt, hogy nagyra becsülöm mindazt, amit ők tesznek, de jó, hogy nem próbálkoztam, mert már amúgy is ideges volt. Ami másfelől optimális kiindulópont egy helyzetben, amely tarthatatlan.
