Nagy N. Péter: Hátrányos szégyeneink
Portugália a nagy kihívás. Általában, a futballban. Hozzánk hasonlóan úgy tízmilliós ország, mégis Európa-bajnok. Onnan indult, ott nevelkedett a világ jelenlegi legjobbja (hiszen aranylabdás), Cristiano Ronaldo. Az ő nevelőegyesülete, a Sporting CP indított el a legutóbbi Eb-döntőn szereplő 14 játékos közül tízet. Aztán persze elmennek. Nem egyetlen generációról van szó, hiszen Figo is sportingos volt, és az éppen sikeres portugál utánpótlás-válogatottaknál ugyanezek az arányok.
Mintha mégsem volna lehetetlen a kis országokból is áttörni, még ha a számok azt mutatják is, hogy a nagy ötön (Spanyolország, Németország, Anglia, Olaszország, Franciaország) kívül nem nyerhet senki. Klubszinten tényleg nem. Válogatottaknál vannak csodák. A 2004-es görög és a tavalyi portugál.
Fotó: MTI
Csak hát a stadionok a klubok és nem a válogatottak otthonai. A saját Eb-jére tíz harmincezres stadiont felvonultató Portugália sikere mellett is ott a kérdés: van-e értelme felülről ledobálni sorra a stadionokat egy futballsivatagba, mint nálunk teszik?
A futball világában a pénz az úr, pukedlizik a közhely, miközben pedig hiába próbált itt és ott milliárdokat beleölni a játékba egy-egy pénzmágus (olajkirály), vagy teszi most ezt a kínai tőke, a nagy ötön kívül senki nem ér el eredményt. Ezek pedig mind ötvenmilliós vagy annál is népesebb országok. Ezzel arányos közönséggel. Akár a stadionokban, akár a képernyők előtt. A pénz is csak ott boldogul, ahol kellően sok futballbarát embert talál. A több mint nyolcvanmilliós Németország évi negyven-ötven, átlag harmincezres meccset ad a kluboknak. A tévék pedig nem tudnák a meccsekhez kötni milliószámra az embereket, ha azok üres ház előtt folynának. Innen értelmezhetők a további nagy különbségek.
Nincs már Benfica, nincs Ajax…
Amióta pedig megnyíltak a szabadpiacok a posztkommunista országok előtt, az ő futballjuk (a miénk) klubszinten összezuhant. Ezt a közönség keserves veszteségként éli meg, ahogy a nyitás jó néhány más következményét is. (Be lehet zárni egy-egy országot, ahogy Salazar diktátor sem engedte ki Eusébiót és generációját, de utána aztán a szakadék is következett, az ilyen rendszerek egyéb borzalmairól nem is beszélve.)
Van futballkultúra, amely azonban megtalálta a választ a posztkommunizmusban (például a délszláv), és akad, amely nem, így az orosz vagy a magyar.
A legutóbbi Eb-n a horvát válogatottat csupa, a rendszerváltás után szocializálódott klasszis alkotta: Subašić (Monaco) – Srna (Sahtar), Ćorluka (Manchester City, majd Tottenham, illetve Leverkusen, most Lokomotiv Moszkva), Vida (Leverkusen, majd rövid otthoni látogatás után most Dinamo Kijev), Strinić (Dnipro, majd Napoli) – Modrić (Tottenham, Real Madrid), Badelj (Hamburg), Brozović (Inter), Rakitić (aki eleve az FC Baselben kezdte a pályafutását, majd Sevilla és most Barcelona), Perišić (Sochaux, Brugge, Dortmund, Wolfsburg, Inter), Mandžukić (Wolfsburg, Bayern, Atlético, Juventus). S a cserék: Kramarić a Hoffenheimből (korábban Leicester), és Pjaca a Juventusból. Mindannyian nagy csapatokból érkeztek.
A realos szerb Mateo Kovačić a Dinamo Zagrebben nevelkedett, Branislav Ivanović kilenc évig volt a Chelsea alapembere. (Born in Serbia, made in Chelsea, született Szerbiában, „készült” a Chelseaben, ahogy a brit lapok búcsúztatták, és ez kulcsmondat.) A szintén szerb Kolarov a Manchester City alapembere, Nemanja Vidić majd egy évtizedig az volt a Manchester Unitedben.
A szlovén Jan Oblak az Atlético Madrid kapusa, ugyanide került mostanában be a horvát Vrsajlko és a montenegrói Savić.
Tőlünk komoly futballmagaslatokon a rendszerváltozás óta senki nem fordult meg. Ez a hatalmas vereség. Okai futballon túliak.
Érdekes megnézni, hogy egy futballkultúrában mi számít szégyennek. Szerbiában az, ha elveszítesz egy labdát és nem futsz vissza, ha alulmaradsz egy párharcban, ha eltüntetnek középen egy szögletnél, beívelésnél. Ami a szégyen, az a futball mozgatórugója… Magyarországon még mindig a technikai hiba, a cselek fel nem vállalása, a gólhelyzetek kihagyása és a vereség jelenti a szégyent a drukkerek szemében – mondta a Szerbiában született Apró Attila edző és karakterfejlesztő a Nemzeti Sportnak nemrég Az intelligens ragadozó című, fiatal futballisták között játszódó könyve kapcsán.
A párharc nálunk elkerülhetőnek látszik. A magyar futball helytállásra alkalmatlan körülmények között létezik. Az sem volt normális, hogy a szocialista, liberális kormányzatok idején Kuncze Gábor sportot felügyelő belügyminiszterként vagy Gyurcsány Ferenc kormányfő, egykori sportminiszter nem kívánva tudomást venni erről a sportágról, a piac részeként definiáltak valamit, ami itt az emberek közérzetét agyoncsapja vagy felemeli, de békén biztosan nem hagyja. Orbán Viktor a maga majomszeretetével a másik véglet. Nyomja az ajándékokat a sajátjainak, ahogy csak bírja, és várja a csodát. Pedig egy olyan sportágban, amelyben minden résztvevőnek pillanatonként kell döntést hoznia és utána azt kell ráerőltetnie „vadállati” ellenfelekre, nincs csoda. Orbán azt nyilatkozta, szeretné, ha ő lenne az a miniszterelnök, aki a legtöbbet tette országa futballjáért. Igaz, elismerte, hogy Donald Tusk, az akkori lengyel kormányfő előtte járt, mert a 2012-es lengyelországi Eb-re 2012 lakótelepi kispályát épített. Orbán azóta is ugyanazt a játékot játssza, a hátrányunk nő.
Ebben a sportágban a fentről kapott manna ugyanis a legdurvább hazugság. Mintha úgy is lehetne. Mintha Simicska Lajost, Mészáros Lőrincet vagy Garancsi Istvánt a siker legkisebb reményével is ki lehetne engedni a világpiacra. Az ő bukásukkal ott csak pénzt veszítenénk, itt viszont a játékunkat, egyébként meg mindent egy darabig.
Így, ahogy vagyunk, hosszabb távon sehol sem lehetünk meccsben.
