Nagy N. Péter: A baloldal mentsége

Kétségbeejtő az ellenzék állapota, de a róla szóló beszéd immár az áldozathibáztatás szintjét kísérti. Rontják a sorsukat, de önkény(eskedő?)uralom idején nem borul virágba az ellenzék sehol. Ráadásul a baloldal nem csak nálunk, világszerte elvesztette a fonalat. Ebben sem eredeti a hazai válság.

Amikor végre artikulált üzeneteket várnak az ellenzéktől az emberek, nem feltétlenül ígéretekre vágynak. Nem arra, hogy legyen sok Mészáros Lőrinc a környezetükben, kapjanak ők is trafikot, földet, valamint inkább a szegényeknek adókedvezményt, mintsem most, a gazdagodnak. Nem is feltétlenül a legkülönfélébb módokon rászorulók támogatása a közvetlen elvárás.

Ezt megelőzően a tisztességes iskolákat, kórházakat, közigazgatást ígérően hatékony államvezetés, az erő, a kormányképesség ellenzéki reménye. Hiszen ez volt ennek az oldalnak a monopóliuma. Ezt rombolta le itthon a 2006 őszétől kezdődő és megfékezhetetlennek bizonyult anarchia, majd az akkori kormánypártok utódlási haláltánca, amit mindmáig járnak, ehhez járult a devizaválság, amit ugyan már a Fidesz nem tudott kezelni, de könnyen visszautalta az „elmúlt nyolc év kormányaihoz”. A hatékonyság képzetét vesztették el a demokratikus átmenet vezető politikusai, pártjai.

Amikor most belső konfliktusaikat sem képesek rendezni, csak erősíti ezt a benyomást. Nem értékvilágról, hanem kormányzóképességről van itt most elsősorban szó. Ezért ígérhetnek bármit, nem hat. A Fidesznek pedig, ha semmi mása nincs is, kormányzóképessége van.

Mit gondoljanak az emberek az olyan csapatról, amely nem képes egyforma dresszekben kimenni a pályára? Kihez jöjjön segíteni az európai pártcsaládból bárki, anélkül hogy ne bántana meg öt másikat?

Kunhalmi Ágnes, az MSZP arca sűrítette a legérzékletesebben a helyzetet: arcon köpjük a választóinkat azzal, amit művelünk. Nem szeretném érdemeiket csökkenteni, de nem maguktól jutottak idáig, amikor kevésbé a kormányváltás, mint az életben maradás a tét. Ungváry Rudolf a 2010-es választások másnapján a Népszabadságban megjelent írásában pontosan felvázolta azt, ami máig történt, s azt is, hogy nagyon nehéz lesz előle ellépni: mindegy, hogy hány hetente ülésezik a parlament, hány évre vonatkozik a költségvetés és hasonlók, a ma még létező (de már kisebbségben levő) független politikai lapokat és adókat a kényszerű megszűnés fenyegeti, a választókerületeket úgy szabják át, hogy az a jobboldalnak kedvezzen, nemcsak az ügyészségen, hanem az államhatalom többi szervében is megkezdődik a fideszes birtokbavétel, az ellenzéki pártok működése egyre nagyobb akadályokba fog ütközni, a tömegkommunikációs csatornákból csak az állampárt szócsövei fognak harsogni.

A baloldaliak meg a liberálisok együtt sem tudtak ellenszert találni arra, amivé a magyar jobboldal saját feldolgozatlanul maradt öröksége következtében mára vált. Pedig Magyarország modernizációját a jobboldal égisze alatt lehet csak végrehajtani – mondta Ungváry ugyanezekben a napokban a Galamusnak –, mert ez a lakosság egy ilyen típusú modernizációhoz van lelkileg immár a legközelebb.

Ez történt, beleértve azt is, hogy a két közlő orgánum már nem létezik.

A magyar baloldal a sajátos történelmi előzmények és a saját hibái miatt került kegyetlen prés alá, ezt látjuk. De nemzetközi méretekben is töpörödik a szociáldemokrácia. Enyészőben a politikai mozgalom, amely a konzervatívokkal együtt a második világháború utáni Európa egyensúlyát és a jóléti államot létrehozta. Vesztes választást vesztes választás követ, a maradék tábor is jellemzően idős és túlképzett. Másként: egyre kevesebb a kétkezi munkás. A dél-amerikai baloldali hullám is az ellenkező irányba fordult. Meglehet, hogy a baloldal, amely döntően a belső társadalmi törésvonalak kezelésében ért el nagy eredményeket, erejét veszti a globalizálódó világban, ahol az emberek nemzeti vagy inkább kontinentális keretek között remélnek védelmet. Ez a világfolyamat nyomja az itteni balellenzéket is.

De sehol nem mondják, hogy nincs már szükség baloldalra. Nálunk például olyanra, amely nem veszíti el menet közben a fekete ruhás nővér mozgalmát, a kockás inges tanárokat, nem feledkezik meg az éhségmenetről és az egyre aktívabb szakszervezetekről, és amely nem a háta mögött keresi az ellenséget, hanem szemben.

Thomas Mann 1937. januári, utolsó budapesti felolvasóestjéről a korabeli Népszava így tudósított: Mann szerint (…) a humanizmus nem húzódhatik szellemi felsőbbrendűségének és erkölcsi magasságának tudata mögé, nem engedheti át a területet a barbárságnak és harsány toroknak és kemény ökölnek. Küzdenie kell a maga szellemi és erkölcsi ideáljaiért, mert ez a kor a humanizmus döntő küzdelmének kora...

Bizonyára a tördelés esetlegessége is belejátszott, de a tudósítás melletti hasábon adtak hírt a számunkra ismerős lejtésű négy szoba, négy gyerek hívószavú németországi tervekről és arról, hogy Franco csapatai támadásba lendültek Spanyolországban.