Martin József: Harminc év után
A harminc esztendővel ezelőtti „annus mirabilis”, „csodálatos év” szinte minden hónapban kirukkolt valamilyen fontos eseménnyel, amely elindította és továbblendítette a közép-európai rendszerváltások folyamatát. A szocialista berendezkedést alapjaiban megrendítő fordulat zajlott le 1989 júliusában Lengyelországban, novemberben az NDK-ban, decemberben további három államban, Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában. És természetesen hazánkban is meghozta a változást a „csodálatos év”, miként az egykori brit tory kormányfő, Margaret Thatcher nevezte 1989-et. Kis „csodák” sorozatával haladtunk az egypárti, tervutasításos rendszer teljes lebontása felé a március 15-i budapesti tüntetéstől, a Televízió „visszafoglalásától” a váltás jogi kereteit fölvázoló kerekasztal-megbeszélések sikeres szeptemberi lezárásán át a határnyitásokig és a harmadik magyar köztársaság október 23-i kikiáltásáig. Az események sorából kiemelkedik Nagy Imrének és sorstársainak június 16-i újratemetése, a Hősök terén rendezett megrendítő nagygyűlés, amely végérvényesen jelezte, hogy elérkezett a „kizökkent idő” helyretolásának történelmi feladata.
Szoros szinkronban a szovjet rendszer eróziójával, a körülmények szorítását, kivált a gazdasági csődtömeg kényszerítő erejét racionálisan fölfogva, a széthulló szuperhatalom utolsó erős embere, Mihail Gorbacsov a december eleji, George H. W. Bush elnökkel folytatott máltai csúcstalálkozón lényegében elengedte Közép-Európát, s így lezárulhatott a hidegháború időszaka. Micsoda zsúfolt emlékkalendáriumot lehetne összeállítani a három évtizeddel ezelőtti eseményfolyamból, de bezzeg a most folyó „jubiláns” évből milyen szegényest. Mi lesz majd, amire utódaink harminc év távolából visszaemlékeznek, ma még csak találgatjuk, lesz-e egyáltalán ilyen. Azért egy kicsit igazságtalan ez az összevetés, hiszen akkor a demokrácia közép-európai újjászületésének voltunk kivételezett tanúi, ma a hétköznapjainak vagyunk olykori elszenvedői és némelyek kivételezett élvezői. Mi történt? A helyretolt idő miért zökkent ki újra? Ha nem is akkorát, mint amikor a szovjet gyártmányú vasfüggöny 1946-tól leereszkedett Európában, ahogyan Churchill mondta, „a baltikumi Stettintől az adriai Triesztig”. A szabadság és a demokrácia helyreállítását, ami harminc éve sikerült Közép-Európának a kommunista világ keleti felében, a hatalmas ázsiai birodalom csak irigykedve követhette. A Tienanmen téri tüntetés június 4-i vérbefojtása a mai napig megszabta az események menetét, nyitva hagyva a mai világ egyik legnagyobb dilemmáját, hogy tartós lesz-e a tekintélyelvű „szocialista kapitalizmus” modellje – nyugati terminológiával – a „szárazföldi” Kínában. A nyugati típusú demokrácia sajátos változatai csak az 1997 óta különleges státuszú Hongkongban és 1996 óta Tajvan szigetén léteznek, ahova egykor a kommunista hatalomátvétel elől menekültek a Kuomintang hívei. Ám ahogyan Gideon Rachman, a Financial Times publicistája írta, ez legföljebb arra elég, hogy „ébren tartsa egy liberálisabb Kína lángját, amíg maga a szárazföld elkezd változni”.
Bármit gondoljunk is erről, az már visszavonhatatlan tény, hogy a közép-európai rengések hatása elmaradt Kínában, de elért máshova, amiről mintha ritkábban esnék szó. Néhány héttel a berlini falomlás után Dél-Afrikában De Klerk államfő, elődeivel ellentétben, szóba állt az akkor már csaknem harminc éve bebörtönzött Nelson Mandelával, s a fekete földrész legerősebb államában is megkezdődött a „tárgyalásos rendszerváltozás” folyamata, amely végül elvezetett az apartheid fölszámolásához, a sajátos, de mégis demokratikusnak és nyugatiasnak mondható modell megteremtéséhez.
S mi magunk, itt, Közép-Európában a sorozatos falomlásokra emlékezve hogyan nézünk vissza a világ rokonszenvétől kísért magyar folyamatokra, miként nézünk szembe egykori önmagunkkal harminc év után? Néha azt gondolom, hogy hasonlítunk Vajda János halhatatlan versének sóvárgó és csalódott szerelmeseire, „siralomházi lelkek” nem vagyunk ugyan, de tekintetünkben valóban „nem az elvesztett”, hanem „az el nem nyert éden” tükröződik, merthogy a nyugatias demokrácia „édenjében” olyannyira reménykedtünk.
Miután ebből a „paradicsomból” a liberális demokrácia megannyi kelléke kiűzetett már, és a Fidesz erre hivatott emberei a rendszerváltó folyamatot kedvükre, politikai érdekeik szerint írják át, olykor elképesztő cinizmussal, ideje választ keresni arra, mikor, mi és miért romlott el. Csak a jó válaszok hű tükrétől remélhetjük, hogy a tekintélyelvű „illiberális” kísértésre a társadalom többsége egyszer mégis nemet mond.
Ez is „helyretolása” lesz a kizökkentett időnek, ha nem is akkora, mint a harminc évvel ezelőtti.
