Lakner Zoltán: CEU-törvény – „Nem szabad, hogy legyetek”
A stratégia régóta világos: minden ellensúly felszámolása.
Ha nem egy lépésben, akkor kettőben vagy háromban. A lényeg az irány. Közbejöhetnek olykor rövid visszavonulások, néha hasznosak lehetnek a kerülőutak – ezeket tévesen értelmezik korrekcióként –, de aztán jön megint a gyorsítás, az újabb támadás.
Az a kormány, amely hét év alatt megtámadta az Alkotmánybíróságot, a privát gazdaság számos szereplőjét, maga alá gyűrte az alkotmányosságot meg a jogbiztonságot, a szakadék szélére lökte a nem tőle függő médiát, és még hosszan sorolhatnánk, szóval ez a kormány teljesen nyilvánvaló módon érkezett meg a civil társadalomhoz és annak támogatóihoz. Olyan szervezetek kerültek a célkeresztbe, amelyeket a kormány nem tud függésben tartani vagy elfoglalni. Akkor már inkább felszámolná őket. Ez a kötcsei és a tusványosi beszéd szellemében folyó (ínyenceknek: Tellér Gyula nyomdokain haladó), a putyini modell felé forduló hatalomgyakorlás lényege.
Mivel az elmúlt években a civilség állami finanszírozását szintén elfoglalta az orbáni hatalom – a pénzek elosztásának és a civilek nyilvántartásának központi szervezetét a CÖF elnöke vezeti –, a kormánypolitika bírálatára is kész civilek számára egyre fontosabbá válnak a külföldi donorszervezetek. Az orbáni következtetés gyors és pontos: a pénzáramlásnak ezt az útját is el kell zárni. A norvég alap ellen három éve (!) indított támadások meg a „Soros-pénzek" felhasználóinak megbélyegzése nem átláthatósági vagy jogi kérdés egy olyan kormány részéről, amelyből ki kell perelni a közadatokat és amely a saját alkotmánysértéseiből csinál jogszabályokat. Ez hatalmi ügy.
Ebbe a logikába illeszkedik a CEU elleni támadás is. Ha Soros György alapítványhálózata segíti a Magyarországon működő civil szervezeteket, akkor a Soros-intézményrendszer egyik legfontosabb eleme, a két évtizede Budapesten működő CEU sem maradhat érintetlen. Jó ideje sejthető volt, hogy a támadás napja elérkezik. A magyar kormány öngerjesztő, egyúttal nagyon is gyakorlatias üldözési mániája ma már tényleg úgy számol a CEU-val, mint valami ellenséges „tiszti iskolával”, ahogy ezt a KDNP frakcióvezetője volt szíves a nyilvánosság tudomására hozni. A CEU ügye nem mellékszál, hanem fő csapásirány. A CEU elleni attak nem ijesztgetés, nem kisiklás, nem figyelemelterelés, nem provokáció, nem a határok próbálgatása, hanem folytatólagos határátlépés, a hatalom gyakorlóit korlátozó szabályok újabb átlépése, sőt annál is több: a szabályok megsemmisítése.
Hogy aztán a stratégiát éppen milyen lépésekkel viszik tovább, abban rengeteg a rögtönzés, a melléfogás, az adott helyzetre szabott ügyesebb vagy bénább húzás. A kormány nem zseniális, csak gátlástalan. Nem izgatja különösebben a nemzetközi tiltakozás. Amiből nem következik, hogy ez felesleges, dehogy, csak érdemes észlelni, hogy a tiltakozás egy bizonyos mértékével és körével a kormány kalkulál. Nem ijed meg tőle, sőt a saját javára próbálja felhasználni, mondván, a tiltakozók ugyanazok, akiket meg akar regulázni. Balog Zoltán parlamenti expozéjában hozta a kötelezőt: szerinte minél nagyobb a tiltakozás, annál inkább egyértelmű, hogy egy nagy erőket mozgató háttérhatalommal állunk szemben. Ezek után csak sajnálhatjuk megtévesztett litván barátainkat, amikor arról értesülünk, hogy Vilnius polgármestere készséggel átvenné ezt a rettenetes kozmopolita janicsárképzőt.
Mindeközben a jogállami döntés elbábozására sor kerül ugyan, de egyre kelletlenebbül. A kormány akkor érzi jól magát, ha kivételes állapotot teremthet, valódi természete a szabályokat kiiktatva kibontakozhat; magyarul azt csinál, amit akar. Zajlik a kettős vagy ki tudja, hányas beszéd. A kormánypárti megszólalók hol értetlenséget színlelve azt mondják, ez csak jogtechnikai kérdés, hol meg teli szájjal sorosoznak (Dunai Mónika képviselő beszélő birodalmi csápokat vizionált az ellenzéki képviselőket jellemezve). Rezzenéstelen arccal vagy cinikus mosollyal elővezetett, jogi érvelésnek álcázott csúsztatások és ordenáré hazugságok váltják egymást. A CEU esetében ötévenkénti rutinvizsgálatról szól a fáma, ami valójában most zajlott először. Jogsértésről, ami csakis akkor állt volna fenn, ha eddig is az a törvény lett volna hatályban, amit most fogadtak el, mégpedig pontosan azzal a céllal, hogy majd ne lehessen betartani. Hiller István a parlamenti vitában egy római mondást idézett a törvény valódi kormányzati indokának megvilágítására: „Nem szabad, hogy legyetek.”
Az Orbán-kormány, amely, úgymond, megállapodást szeretne az amerikai féllel, azzal a szövetségi kormánnyal tárgyalna, amelyről bizton tudhatja: nincs hatásköre ilyen megállapodást kötni. A nemzetközi szerződés megkötésére szabott féléves határidő lehetetlensége pedig annyira nyilvánvaló, hogy ezzel még a nehéz korszakot átélő magyar diplomácia is bizonyára tisztában van. A cél tehát az, hogy ne szülessen államközi megállapodás, a kormány pedig azt mondhassa, sajnos nem volt módja megállapodni. Idetartozik az is, hogy a magyar miniszterelnök akkor sem mond igazat, amikor kijelentő módban állítja, tárgyalni fognak az amerikai kormánnyal. Folyhat persze kommunikáció nem nyilvános diplomáciai csatornákon, de amit eddig hivatalosan tudunk, az éppen arról szól, hogy az amerikai külügyminisztérium „biztatja” a magyar kormányt, ne tegye meg, amire készül. A diplomáciai játszma talán nem lefutott, de e pillanatban úgy tűnik, hogy az Orbán által várva várt Trump-adminisztráció nem állt mellé. Ez a tévedés a mostani ügy legfontosabb mozzanata lehet.
A másik, amit Orbánék talán elmértek, a tiltakozás mértéke. A tiltakozók köre kiszámíthatónak tűnhetett, de a mértéke erősebb a vártnál, legyen szó a nemzetközi visszhangról vagy a vasárnapi budapesti tüntetés létszámáról. A több mint egy tucat Nobel-díjas nyilatkozatára aligha számított bárki. Azzal sem lehetett számolni, hogy olyan magyar kutatók, oktatók, hallgatók, akik maguk is állami függésben élnek, egyre-másra teszik közzé tiltakozásaikat.
A kormány ezt látva a „meghosszabbítjuk Lovasberényig”gombot nyomta meg: nemhogy kivételes eljárásban, de az eredetinél szigorúbb – értsd: lehetetlen – feltételekkel fogadja el a CEU-ellenes jogszabályt. Ezek sima többségi döntések, most aztán megmutathatják a muszklikat.
Nehéz megmondani, mi lesz ezután. Lehet, hogy a kormány megelégszik a bizonytalanság légkörének kialakulásával, azzal, hogy ennek hatására a CEU-t idővel „maguktól” hagyhatják el az oktatók és kerülik el a hallgatók. De az is elképzelhető, hogy a kormány tényleg becsukatja az egyetemet. Az eredmény végül is ugyanaz, a taktikai lépéseket variálják csupán annak megfelelően, ami majd az úgynevezett választás kampányában a leghasznosabbnak tűnik.
Az ügy alapján képet alkothatunk arról is, mennyire fontos a kormánynak a minőségi oktatás: semennyire. Erre utalva nevezte a délelőtti vitában Szél Bernadett álomgyilkosnak a kormányt, Orbánra visszafordítva hírhedt olimpiaügyi kesergését. Érdemes hozzátenni, ez a fajta brutális törvényalkotás, az intézményi autonómia szétverése akkor is felháborító lenne, ha mindez egy „átlagos” egyetemmel történne.
Fotó: Kökényesi Gábor
A kormányt nem érdekli az oktatás szereplőinek véleménye sem, amit azért kell hangsúlyozni, mert az Akadémia és a rektori konferencia vezetői mintha lemaradtak volna néhány brosúrával. Közvetítést ajánlottak fel az érdekelt felek között, holott az Akadémia és a rektori konferencia maguk is azon testületek közé tartoznak, amelyeket a kormánynak kötelessége lett volna megkérdezni a felsőoktatási törvény módosítása előtt. Ebből kiderül, valójában ki sérti meg a fennálló jogszabályokat: a kormány. Lehetséges, hogy a tapasztalatok szerint különtárgyalásokkal időnként el lehet érni intézményekre szabott engedményeket, s ideig-óráig fékezhető a kormány nyomulása. Ám a „nemzeti együttműködés” valós természetét mégiscsak az jellemzi leginkább, hogy azokban az órákban, amikor a rektorok a CEU-törvény szoros határidőinek kitolását javasolták, a kormánypárt további szigorítást tartalmazó módosító javaslatot nyújtott be. A közvetítői szerepre, a további tárgyalásokra vagy az „esetleges szabálytalanságok korrekciójára” vonatkozó reményeknek, mondjuk, 2010-ben még látszódhatott volna értelme, de 2017-ben, a kifejlett Orbán-rendszerrel szemben az effajta naivitás nemcsak taktikai hiba, hanem életveszélyes tudáshiány.
Végső soron a kérdés az, magára marad-e a parlamenti döntés után a CEU. Magukra maradnak-e a közjogi eszközökkel névleg sem rendelkező tiltakozók, tesz-e bármit értük a nyugdíjazásáig biztos pozíciót élvező köztársasági elnök? Kérdés az is, folytatódnak-e a demonstrációk. Meglátjuk, tovább zajlik-e a vita arról a közéletben, hogy a kormány efféle húzásait szakkérdésekként kell kezelni – nem ingerelve holmi politizálással a rossz idegzetű döntéshozókat –, vagy pedig sikerül felismerni, hogy politikai támadások sorozatáról van szó, s ennek megfelelően reagálni. Kiderül, beválik-e ismét, már megint, a kormány számítása, hogy a villámháború zajos napjai után úgyis minden elcsendesedik, idővel mindenki az erővel újraírt realitáshoz igazodik, konkrétan alkalmazkodik vagy elhúz innen, vagy pedig, kivételesen, most valami más történik.
