Lakner Zoltán: Az ország eltulajdonítása
Utasok nélküli kisvasút gördül be az Elios-lámpák halvány fényében fürdő, stadion-alaprajzú kastély parkjába, felette a vadászzsákmányt magasba emelő helikopter zúg el, egy másik pedig esküvői mulatságra indul előkelő utasaival. A folyton táguló lakosztályok előterében örökösnők várakoznak forintbedöntő miniszterek befektetési tanácsaira várva, s közben mindent beleng a családi hizlalda mással összetéveszthetetlen bukéja.
A NER Disneyland maga a valóság, és mintha most olyan napokat élnénk, amikor ismét valamivel többen tudnak meg valamivel többet arról, mi folyik az országban.
Nem ismerünk minden tényt, összefüggést, a negyedét se, a tizedét se tudjuk a feltehetően megrázó valóságnak. De abból, amit legalább látunk, mégiscsak kirajzolódik, miként képzelik az úgynevezett választott vezetők a hatalomgyakorlást.
A korrupció létezése nyilván nem újdonság, nem 2010-ben találták fel. Talán még a legelvakultabb párthívek sem gondolják, hogy a sajátjaik között nincsenek enyves kezű machinátorok, a közhatalmat közvetlenül pénzre váltó politikusok. Az Orbán-rendszer azonban nem a „hagyományos” értelemben korrupt, ez az, amire talán egyre többen rájönnek országszerte. Vagy legalábbis jó lenne, ha rájönnének, ha sokakhoz eljuthatnának az abszurd méreteket öltő, mégis valóságos tolvajlásról szóló információk.
Ezek révén annak a felismerésére is esély nyílhat a Tiborcz-, a Kósa- és a Semjén-ügyek nyomán – hogy csak a legaktuálisabbakat említsük –, hogy
mennyire hétköznapi a hatalommal való visszaélés az orbáni Magyarországon, mennyire magától értetődően tekintik a hatalmat megkérdőjelezhetetlen kiváltságnak a káderek, s milyen felkészületlenül éri őket, ha ez olykor kiderül.
Amit mások korrupciónak tartanak, az a kormány legfőbb politikája, világosította fel a közvéleményt a rendszer egyik ideológusa évekkel ezelőtt. Bizony, nem úgy van, hogy zajlik a kormányzás, és közben afféle súrlódási együtthatóként kell számolni az ilyen-olyan százalékokkal, hanem eleve arra megy a döntéshozás, ahonnan árad a pénz szaga, ahol lenyúlni, elvenni, elbitorolni lehet. Jóformán nincs az a korrupció, amit ne lehetne lepapírozni, akár közjegyzővel, akár törvénnyel.
Bár Orbán egy 2015-ös parlamenti vitában kijelentette, ő maga semmiféle korrupciót nem tűr el, valójában a funkcionáriusok privát gazdagodása a rendszer működésének szervező elve. A pénzügyi függőség önálló hatalmi dimenzió, a hűbéri lánc elemei között ez a kapcsolat. Az alárendelteket a közhatalmi függésen túl a személyes egzisztenciális kiszolgáltatottság még inkább igazodásra kényszeríti. Az elöljárók pedig maguk is foghatók és számonkérhetők a viselt, mert viselni engedett dolgaik révén a legfőbb NER-úr által. Akinek hatalma szintúgy nemcsak a közjogra, hanem a strómanokra bízott javakra is látszik épülni. Aki kreatívan és hatékonyan lop, előrelép, hiszen a rendszer által befogható territóriumot tágítja.
Amiről itt szó van, nem „szimpla”, ámbár ipari méreteket öltő lenyúlás. Összefüggő földrajzi területek, komplett gazdasági ágazatok kerülnek állami és uniós pénzen, jogszabályalkotással magánhasználatba, ma még szinte felmérhetetlen torzulásokat előállítva a hazai gazdaság és társadalom szerkezetében. Történik mindez a magyar történelem egyik legnagyobb forrásbősége idején, végső soron a magyar és az európai adófizetők pénzén.
Nem „egyszerűen” kifosztják az országot, hanem eltulajdonítják. Szó szerint.
Teszik mindezt a rendszer működtetői stallumukból, ambíciójukból és érdeklődésükből következő mértékben. Merthogy nem a jó ízlés és a gátlásosság szab határt, egészen világosan látszik.
Március 15-én Orbán azt mondta, a választás tétje, lesz-e a jövőben egyáltalán Magyarország. Ő persze a bevándorlók „inváziójáról” beszélt, hiszen másról se szokott. De ha úgy vesszük, tényleg az a tét, lesz-e országuk az állampolgároknak, vagy hovatovább az utolsó szöget is fideszes politikusok nevére fogják írni széles e hazában. Éppenséggel ennek az eldöntéséről is szólhatna a küszöbönálló választás.
