Krajczár Gyula: Reng a Nyugat

Hiába a legalaposabb hivatalos tájékoztatás, hiába a politikusok által sokszor elviselhetetlennek érzett nehézsúlyú újságírói munka, hogy mi történt valójában, azt leginkább későbbi utalásokból, későbbi eseményekből igyekezhetünk rekonstruálni. A mostani NATO-, majd G7-csúcson is meghallgathattuk, amit lehetett, találgathattuk, hogy miért döngicséltek éppen azok a csinovnyikok az amerikai elnök körül, akik körülötte döngicséltek, hogy ki kivel, milyen sorrendben. S mondjuk megállapíthattuk, hogy Donald Trump azon túl, hogy elég faragatlanul viselkedett, „nem mondta ki”, hogy vállalja a közös védelmi felelősséget a NATO-ban, csak a fillért számolta, továbbá hezitált a párizsi klímaegyezmény ügyében, aminek akár örülhetünk is, hiszen benne volt a pakliban, hogy azonnal felmondja.

A lényegesebbet azonban mégiscsak később, Angela Merkeltől tudhattuk meg, aki a bajor vidéken mondott kortesbeszédében, még mindig bódultan az amerikai nép választottjával együtt töltött időtől azt mondta, hogy Európának a jövőben magára kell számítania. Vége van bizonyos mértékben azoknak az időknek, mondta, amikor teljesen másokra utalhattuk magunkat, s a kezünkbe kell vennünk a saját sorsunkat.

Európáról beszélt, Európa sorsáról és kezéről. Merkelnek, aki eddig igen türelmes politikus benyomását keltette, a jelek szerint elfogyott a várakozni valója. Semmi illúziója nem maradt az amerikaiakkal és az angolokkal kapcsolatosan, szövetségesnek viszont megkapta Macront, így kezdődhet az új játszma.

Ha Washington tartósan és következetesen megvonja a felelősségét a világtól, s csak a saját köldökére fókuszál, s London ezt ugyanilyen tartósan és következetesen lemajmolja, akkor itt minimum egy új felvonás következik, de az is lehet, hogy másik darab.

Mindenki Kínára nézett, amikor Trump kereskedelmi és foglalkoztatási panaszai kezdték betölteni a teret, de tudható volt, hogy ebben a sportágban és súlycsoportban van még egy nagy bajnok, Németország. Most Merkel mindjárt meg is kapta a maga csomagját.

Trump külpolitikájában a hagyományos republikánus megközelítés legnyersebb változata, a mögötte lévő üzleti csoportok legszaúdibb orientációja és bizonyos ésszerű megközelítések kezdenek keveredni, s még nem teljesen világos, mi sül belőle ki. Itt nem egyszerűen az unilateralizmus felerősödéséről van szó, hanem az egyoldalú cselekvés irányainak kiválasztása is megváltozik. A nagyokkal, és ez Kína, Japán, Oroszország, s talán valamennyire Németország, egyfajta lökdösődő egyensúlyra fog törekedni, hiszen az üzleti potenciálról tudja, mi az. De más nem is fogja érdekelni. Ez pedig nagyon megváltoztathatja az európai szituációt. Gondoljunk bele, hogy az Oroszországot a lehető legnagyobb erővel kordában tartani akaró két legerősebb mandátum, az amerikai és az angol esik ki az erőtérből, vagy pontosabb kerül lényegesen távolabb. A németek egyezkedési kényszerét mindig is erősebbnek érezhettük.

A teljes lengyel külpolitikai stratégia összeomolhat, hacsak az amerikaiak nem akarnak egy saját övet létrehozni Európa és Oroszország között (bár miért akarnának?). S ami a legfontosabb, ha Németország (vagy a német-francia tengely) Európa élére áll, amit eddig nagyon nem akart, vagy amiben igen, azt is nagyon szégyenlősen tette, az teljesen új karaktert ad a kontinensnek.

A szabad világ szűkebb ernyője alatt, sokkal kisebb belső manőverezési lehetőséggel, partikulárisabb érdekek érvényesülése mentén kell majd boldogulni. Esetleg ki lehet pörögni, s egy jelentéktelen, de főleg garantálatlan szuverenitással lehet sodródni a senkiföldjén.

Biztos sokan törik a fejüket ma ezen Pristinától Podgoricán és Budapesten át Minszkig.

Vagy akár Jerevánig.