Kiss Judit Ágnes: Kutyák a padlón
A kutya fekszik a padlón az asztal alatt, és vonyít. A vendég egy darabig hallgatja, aztán zavartan kérdi a házigazdát:
– Mi baja van szegény állatnak?
– Jaa – legyint a házigazda –, hát ahol fekszik, kiáll a padlóból egy szög, és szúrja.
– Akkor miért nem kel föl, miért nem megy el onnan? – képed el a vendég.
– Annyira még nem fáj neki.
Valahogy így vonyítunk. Demokráciáról, esélyegyenlőségről, szolidaritásról, integrációról, átláthatóságról. De nem fáj eléggé. Nem fáj eléggé a szegénység, a gyerekek éhezése. Nem fáj eléggé az egészségügy állapota, sem az oktatásé. Nem fájnak eléggé a fűtött stadionok és a kihűlt emberek. Nem fáj eléggé a sok fölöslegesen elköltött milliárd, sem a mérhetetlen korrupció. Annyira nem, hogy meg is mozduljunk.
Egyszer fájt eléggé, ma sem értem, miért, az internetadó bevezetésének hírére. Megfejthetetlen, miért az vitt az utcára százezer embert. A korlátlan információáramlásban rejlő szabadságot védték? Vagy a saját apró lopásaikat, torrentezéseiket, szerzőijog-sértegetéseiket? Vagy merő véletlen, hogy ez volt a közös halmaz? Mindenkinek fontos egy-két ügy, és mások fontos ügyeiért nem áll ki? Azóta minden csoda és felzúdulás három napig tart. Tüntetgetünk egy kicsit, aztán hazamegyünk. Háborgunk egy kicsit, aztán lecsillapodunk. Morgunk, de megfélemlíthetőek vagyunk. És amikor egy-két elszánt szent őrült előretör, csodálva és rettegéssel nézzük – egyre távolabbról magányos küzdelmüket.
Fotó: MTI/Marjai János
Már nem olvasok a kormányváltás lehetőségeiről. Üstökösként felbukkanó politikai erőbe vetett reményről, amelynek zászlója alá az ellenzék egy emberként felsorakozik. A mozgalmak vagy hiteles vezető, vagy elszánt követők nélkül halnak el. Nem olvasok az összefogás esélyeiről. Forradalomról sem. Annál többet itt is, ott is a túlélési stratégiákról. Túlélni kormányzatokat, elnököket, ideológiákat. Várni a megfelelő körülményeket. Ahogy túlélni a diktatórikus rendszereket szokás, amíg nem történik valami. Valami, amit nem mi csinálunk, legfeljebb kihasználjuk a kedvező alkalmat.
Amikor kislány voltam, a Ceaucescu-érában a szüleim megszállottan járták Erdélyt és megszállottan ápolták a kapcsolataikat az ott élő ismerősökkel. Anya úgy magyarázta, minden barátság, amit egy anyaországi és egy határon túli magyar köt, minden átcsempészett könyv vagy gyógyszer egy apró tűszúrás a diktátor hátsójába. Egy apró tűszúrás még nem fáj, de ha sok lesz belőle, a vezér feneke idővel tűpárnává válik.
Lehet, hogy most is csak a tűszúrások maradnak. Kinek-kinek a saját, személyes életében. És elképzelhető, hogy ez a legtöbb, sőt hosszú távon hatékonyabb a látványos megmozdulásoknál. Minden gyerek, akit szülőként szabadságra nevelünk, tanárként gondolkozni tanítunk, egy-egy tűszúrás. Minden fillér, amit a meghunyászkodó intézmények helyett az aktívan cselekvő civileknek adunk. Minden szolidáris kiállás valaki más mellett. Minden valódi művészi alkotás.
Soha nem fognak olyan országot építeni számunkra, ahol jó élni. Még akkor sem, ha minden eszköz, terv és gép a rendelkezésükre áll hozzá. Nekünk kell akkor a magunk lehetőségeivel: vályogot vetni, falat tapasztani, padlót döngölni, kemencét rakni. Cseppet sem lesz impozáns. De kellemes meleg lehet benn és kényelmes ott lakni.
A másik kutyás történet már nem anekdota, hanem egy – meglehetősen kegyetlen – állatkísérlet, amelyhez Martin Seligman pszichológus neve és a tanult tehetetlenség fogalma kötődik. A kutyák egyik csoportját egy napon keresztül bizonyos időközönként árammal sokkolták, esélyük sem volt elmenekülni. A másik csoportot békén hagyták. Másnap mindkét csoportot olyan ketrecbe tették, ahol a padlón át kapott áramütést egy akadály átugrásával tudták elkerülni. Azok a kutyák, amelyeket nem tettek ki a kiszámíthatatlan szenvedésnek, pillanatok alatt megtanulták, hogyan menekülhetnek a ketrec biztonságos felébe. A sokkoltak azonban lefeküdtek a padlóra, és vinnyogtak. Előre feladták. Pedig fájt nekik az áramütés. Talán jobban, mint annak a bizonyos szögnek a szúrása az anekdotabeli kutyának. De nem menekültek még akkor sem, amikor a kísérletvezető fogta és átemelte őket az akadályon, vagy ha kikapcsolták az áramot.
Lassan közhellyé lesz ez is. A magyarok depressziója és pesszimizmusa. Csak nem nagyon jutunk tovább annál, hogy keressük az okokat. És persze meg is találjuk, akkor jól megértjük és egy kicsit sajnáljuk magunkat. A továbblépés elmarad: hogyan ne legyünk pesszimisták és depressziósak? A kísérlet a kutyák esetében nem ad választ, hogyan lehet őket ilyen múlttal, ilyen háttérrel meggyógyítani. Lehetnek-e megint padlón vinnyogók helyett problémamegoldók, mint szerencsésebb társaik? Sokáig csak simogatni és szeretgetni kell őket, visszaszerezni a bizalmukat, és aztán lehet elkezdeni újratanítani?
És mi kell nekünk ahhoz, hogy ne kívülről várjuk a megoldást?
