Kiss Judit Ágnes: Kampányzajban
Az utóbbi években egyre több ismerősöm költözött külföldre. Jó lett volna marasztalni őket, de nem volt mivel: láttam, hogyan lehetetlenítik el itthon a helyzetüket anyagilag, hogyan oltják ki bennük a lelkesedést vagy akár származásuk miatt hogyan rémítik meg őket. Van, aki egész más pályára kényszerült, és akad, aki folytatja, amit ebben az országban elkezdett.
Régi barátom, Petra, Hollandiában sem szakadt el a papi hivatástól. Egyetemi lelkészként egyik legfontosabb feladata a menekültek integrációs programjában való részvétel, illetve a program alakítása. Havonta hazalátogat, és amikor mesél, úgy érzem, nem egy másik országból, egy másik világból jön. Amikor mesél, nem értem, miért nem tudunk tanulni abból, ami máshol működik.
Amikor Hollandiában hírét vették, hogy nemsokára menekültek jönnek, arab nyelvtanfolyamokkal lett tele az ország. És a helybeliek jelentkeztek, alig várták, hogy kommunikálni tudjanak az érkezőkkel.
A szegregáció olcsóbb, mint az integráció. Egy óriási táborba zsúfolni mindenkit, oda kiépíteni infrastruktúrát, lelkisegély-szolgálatot, nyelvtanfolyamokat, kifizetődőbb, csak éppen hosszú távon sokkal veszélyesebb: a tömegesen betelepülőket idegen testként cipeli majd magán az ország. Hollandiában minden település a méretétől függően fogad be menekülteket, akik mindenhol igénylik ugyanazt a segítségnyújtást. Nem titok, az országban dolgozók jövedelmük jó részét fizetik be adóként – ebből finanszírozzák a menekültek ellátását is, de úgy tűnik, megéri.
A hollandok szemmel láthatólag tudják, hogy egymáshoz kell szokniuk egy más kultúra képviselőivel. Nem csak a bevándorlók járnak integrációs képzésre, érzékenyítő tanfolyamokat indítanak a helyiek számára is óvodáskortól kezdve minden korosztálynak. Ezek anyaga gyorsan és rugalmasan változik az igényeknek megfelelően.
Amikor például az arab férfi feltépi a liszteszacskót az önkiszolgálóban, az ujjai közt átpergeti a lisztet, és a minőségen felháborodva visszadobja, azonnal belekerül az anyagba, hogy van a piac, ahol ezt megteheti, ott alkudhat is, és van a szupermarket, ahol ezt nem szabad, és hiába próbálkozik az árufeltöltő diáknál, ő sem engedhet az árból.
Hollandia talán szerencsés helyzetben van, a menekültek jó része a háborús Szíriából érkező, nyelveket beszélő, magasan kvalifikált muszlim, de még így is időt és odafigyelést igényel a különbözőségek elfogadása.
Vele mint lelkésznővel például megesett, hogy barátai, egy csoport arab férfi és nő keresték fel, nagy tisztelettel felajánlva, hogy az egyik férfi közülük feleségül veszi, mert mégsem lehet, hogy egy nő csak úgy egyedül éljen. Petra hasonlóan nagy tisztelettel megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázta, hogy de, lehet, ebben az országban, ebben a kultúrában lehet. Megértették. Vagy nem értették meg, de elfogadták.
Viszont biztosan megértett valamit az a közelben lakó lány, aki eleinte hatalmas társasággal, nőrokonokkal vagy a vőlegényével gyalog zarándokolt a boltig, ha vásárolni akart, fél év múlva már egyedül ment, holland szokás szerint biciklivel. Talán átélte, hogy biztonságban van.
Petra azt mondja, a hűvös, intellektuális hollandoknak sokkal idegenebb az érzelmes arab világ, az érintések, a könnyek, mint nekünk, szintén érzelmes-indulatos magyaroknak. Nekünk könnyebb lenne befogadni őket. Ha megpróbálnánk.
Persze hazugság lenne azt állítani, hogy minden zökkenőmentesen zajlik, hogy nincsenek feszültségek. Érdekes módon inkább a menekültek között, leginkább a szíriai és az eritreai csoport között. Egyrészt napi huszonnégy órában össze vannak zárva a menekültközpontban, és az ő kultúrájuk is elég távol áll egymástól, ráadásul nagyon más helyzetből érkeznek, másrészt úgy érzik, ki kell harcolniuk a szociális juttatásokat. A tanításba azonnal bekerül ez a téma is, de időbe telik, míg megértik, hogy mindenkinek egyformán jár, hogy nem az kap többet-jobbat, aki ügyeskedik. Egy posztkommunista ország ügyeskedésre szoktatott társadalma talán érti, miről van szó.
Az integráció ezen módja biztonságos. Ha valaki kockázatot jelent a menekültek között a befogadó ország számára, ők maguk tudják legjobban, ki az. Ha egy névtelen, arctalan tömeg mozog együtt egy országban, nem meglepőek a robbantások, a terrorcselekmények. Ha viszont mindenkinek megvan a szomszédja, barátja, munkatársa a befogadó ország polgárai közül, mint sajátját fogja védeni, és azonnal jelzi, ha valaki ellenséges lépésre készül. Ez az egy módja van az agresszió elkerülésének: a valódi befogadás.
Amikor Eritreából rengeteg kiskorú érkezett szülői kíséret nélkül, két héten belül készen volt számukra a befogadóállomáson a zárt szárny és a nekik kialakított program. Rugalmasságra szükség van: neki el kell tudni fogadni, hogy a húsvéti liturgián másodmagával vesz részt keresztényként, vele van nyolc buddhista meg tizenhét iszlámhívő, a menekültprogamnak pedig egyik hétről a másikra kell változnia adott esetben az igényeknek megfelelően. A hollandok magyar szemmel meglepően rugalmasak és pragmatikusak. Ő kritikus magyarként azonnal meglátja a problémát, a hollandok pedig hálásak ezért, és lelkesen nekiállnak együtt megoldani.
