Jolsvai András: Mondanom sem kell 28
Mondanom sem kell, magam is megrendülten értesültem a nagy múltú napilap vesztéről (hadd fejezzem ki nyilvánosan is szolidaritásomat minden ottani kollegával), s a legcsekélyebb mértékben sem akarom kisebbíteni ennek a végtelenül szomorú (a másik irányból szemlélve meg végtelenül cinikus) történetnek a következményeit a magyar demokráciára nézve, inkább, csak hogy oldjam a feszültséget, hogy enyhítsem a mindannyiunk gyomrában növekvő gombóc okozta fájdalmat (másként fogalmazva: tehetetlen dühömben), elmesélek önöknek egy réges-régi történetet egy napilapról, mely úgy szűnt meg, hogy soha meg sem jelent.
Forrás: facebook.com
Valamikor a kilencvenes évek elején jártunk, akkoriban erősen átalakulóban volt a lappiac. Így mondták, ha egyre-másra szűntek meg patinás újságok – igaz, alakultak újak is, hogy rövid idő után azok is megszűnjenek. (Az éves előfizetés akkoriban leginkább a rulettjátékra hasonlított.) Az online világ felfedezése előtt voltunk, az emberek még valódi, nyomtatott újságokat olvastak, csak azt kellett volna eltalálni, milyet. Ebből a célból megannyi befektető, szerencselovag, üzletember jelent meg a színen, s próbálta eltalálni az olvasóközönség ízlését. Hol sikerült, hol nem.
Akkoriban szűnt meg a Kurír (az is még egy szép történet, de azt a Buják kollegának kellene inkább elmesélnie), a budapesti közönség igényes szórakoztató napilap nélkül maradt. Ebbe a hiátusba igyekezett betörni G. úr, a filmiparban magának nevet és vagyont szerzett vállalkozó, megalapítva a Bulvár névre hallgató szépreményű újságot. Főszerkesztőnek megnyerte M. urat, akinek neve éppúgy garancia volt a minőségre, mint a szerkesztőké, rovatvezetőké, újságíróké. (Elég, ugye, ha annyit mondok, hogy a vállalkozás szerénységemet is soraiban tudhatta.) De nemcsak az újságírói stáb volt kitűnő, hanem a gépírók, sofőrök, titkárnők sora is: igazi szélesvásznú, békebeli szerkesztőség volt az, amilyenek már csak a huszadik században léteztek. Szép fizetéssel vettek föl bennünket, igaz, nem az újságkiadó céghez (a magyarázat szerint azért, mert azt még nem jegyezte be a cégbíróság), hanem a vállalkozó egy másik, jobbára szappanopera-gyártó cégéhez, de a jövedelmünket megkaptuk időben, s mindenféle extra juttatások is be lettek ígérve a szolgálati autótól a mozibérletig.
Arra nem kaptunk választ, mikor is indul a lap, de addig is, amíg elindul, gyakoroltunk. Értekezleteket tartottunk, naponta hármat-négyet, össz-szerkesztőségit és rovatszintűt meg lapvezetőit, azokon elmondtuk, mit írnánk, ha már lenne lap, aztán kielemeztük a megjelenő újságok cikkeit, meg ilyenek. Aztán szimuláltunk: azt szimuláltuk, mintha megjelennénk. Írtunk valóságos cikkeket, azokat gondos kezek legépelték, mások betördelték, úgyhogy elkészült a komplett újság, csak épp nyomdába nem került. Eldobtuk, s másnap csináltunk egy másikat magunknak. Aztán extrém eseteket modelleztünk: a kedvencem az volt, amikor kigyulladt a Lánchíd, és mi különkiadással jelentkeztünk ebből az alkalomból. Ezt úgy képzeljék el, hogy én, az ügyeletes szerkesztő édesdeden aludtam otthon, s éjjel kettőkor a főszerkesztő telefonjára ébredtem. M. azt üvöltötte, ég a Lánchíd, van rá nyolc oldalam. Akkor én felébresztettem az újságírókat meg a fotósokat meg az olvasószerkesztőt, tördelőket, és hatra megcsináltuk az újságot. A zsurnaliszták drámai hangon számoltak be a tragédiáról, a tördelők féloldalnyi induló képpel sokkoltak. A fotósoknak, mondjuk, kicsit nehezebb volt a dolguk, mert lefényképezték ugyan az éjszakai Lánchidat, de az persze nem égett. A tüzet oda kellett képzelni.
Három hónap után szűntünk meg, anélkül hogy megjelentünk volna. A városi legenda szerint csak ijesztgetésnek kellettünk, egy tőkeerős külföldi konszern, mely épp betört a magyar piacra (s ma is be van törve) sokat fizetett azért, hogy ne legyen konkurenciája.
Akkor úgy éreztem, becsaptak, rászedtek, vége a világnak. Aztán csak lett valahogy.
Barátaim, hadd küldjem most csak ezt, kézszorítással: mindig lesz valahogy.
