Hogy néz ki egy titkos ügynök?

Fotó Háber, talán, bár arra nem emlékeztem, volt-e, s ha igen, miféle tökfödője a fényképésznek. De Stirlitz, az oroszok beépített embere is hasonlóképpen nézett A tavasz tizenhét pillanatában, igaz, ő olykor náci tányérsapkát viselt.

– Mi olyan vicces? – kérdezte, és az órájára pillantott. Két percet késtem.

– Semmi – feleltem. – Csak úgy néz ki, mint egy titkos ügynök.
– Titkos ügynök? – kérdezett vissza, és elindult a park bejárata felé. Nem tudtam, a mindenütt fehérlő hó vakítja, vagy idegességében tikkel a szeme. Nem volt könnyű kirángatni, nem szerette a telet. Fázott eleget anno. Máskor lehengerlően beszélt, most azonban mintha belefagyott volna a szó, ahogy a koszos buckákba a hó az út szélén.

– Látott már életében titkos ügynököt, Miklós? – torpant meg. – Úgy értem, igazit.

Már nemcsak a tekintete volt baljós, hanem a hangja is.

– Nem. Még nem láttam.
– Ez a maga szerencséje... – vetette oda, aztán elindult, mint aki nem akarja folytatni. Gyors léptekkel elévágtam.
– Elmondja, vagy játszik velem?
– Jó, de akkor nem sétáltat tovább... Churchill is azt mondta, a hosszú élet titka: no sport.

A Balzac utca sarkán egy csehóban ültünk le. Párálló borszag, ázottruha-szag terjengett. Kalapját, kabátját nem vette le, kirítt a többiek közül. Kigyúrt alakok játszottak a két flipperen. A gépek hangosan, derűsen csilingeltek. Idegen volt a hang a sötét, alkóvos helyiségben, ahol főként idősebb férfiak ültek vagy támasztották a pultot. Hideg dohányfüst terjengett mindenütt, a háttérben rádió szólt. Reb Slojme a szokásost rendelte: egy presszókávét, amibe beledöntött fél deci szilvapálinkát. Én csak egy forró teát kértem.

– Akkor is tél volt. És akkor is ide ültünk be – jegyezte meg, miután belekortyolt italába.
– Mikor?
– Amikor a titkos ügynök találkozóra hívott...
– Titkos ügynök? Magát?

– Nyolcvanas évek eleje – bólintott. – Már hosszabb időket töltöttem itt. Könyvtárban, levéltárban sertepertéltem. Még ki tudtam silabizálni minden széljegyzetet, minden kézírást, akár héberül, akár jiddisül írták. Hallottak rólam, kuriózum voltam, elhívtak egy társaságba. Főleg fiatalabbak jártak oda. Beszélgettek, zenét hallgattak, vagy egy-egy előadást, amerikai, izraeli filmeket néztek, videón. Mutatós hölgyek is jártak oda, ez sem volt utolsó szempont. Mentem máskor is. Egyszer csak felhív valaki telefonon, hogy szeretne találkozni velem. Nem ismertem a nevét, de amikor azt mondta, hogy állambiztonsági ügyekkel foglalkozik és hogy külföldiként veszélyben vagyok, megijedtem és igent mondtam. Nem értettem semmit – csóválta a fejét. Megint rángatózott a szeme.

– Pontosan itt ültem akkor is, amikor leült velem szemben – kopogtatta meg az asztalt. – Nem volt rajta ballon, se kalap. Hétköznapi ember volt. Fényképeket rakott elém. Kérdezte, ismerem-e azokat, akikről készültek. Miután én is szerepeltem néhányon, nehéz lett volna azt mondanom, hogy nem ismerem őket – tolta hátra a kalapját. – Faggatott, miről esett szó a találkozókon. Voltak-e más külföldi vendégek, könyveket, újságokat vettek-e át tőlük a jelenlévők? Adtam a hülyét. Mondtam, ne haragudjon, de nagyon rossz a memóriám, különben is, csak a nők érdekelnek. Ez nem volt igaz, tudta, hiszen arról is tudott, hogy a levéltárba járok, de valamit kellett mondanom. Arra akart rávenni, hogy alkalmanként találkozzam vele, és számoljak be arról, miről esett szó a társaságban. Leizzadtam, mire végeztünk. Szavam vette, hogy a következő héten megint találkozunk, és figyelmeztetett, hogy jegyezzek meg mindent, kikérdezi.
Levette a kalapját, zsebkendővel törölgette a homlokát.

– Még ma is megvisel a dolog. Iszonyú kínban voltam. Mit csináljak? Nem akartam ártani a társaságnak, de elveszíteni se akartam őket azáltal, hogy nem megyek. Nem voltak akkoriban még itt tanítványaim, barátaim. Nemrég érkeztem csak, örültem, hogy van, akihez szólhatok.

Felhörpintette a szilvóriummal bélelt kávét, amitől még jobban kimelegedett, és folytatta.

– Időpontot kértem az amerikai követségtől. A tisztviselő, aki fogadott, behívta egy kollégáját. Az is meghallgatott, majd egyetlen rövid tanácsot adtak: hagyjam el az országot. Kérdeztem, nincs-e más lehetőség, nem tudnak-e segíteni és megvédeni, de a fejüket csóválták. Ilyen apróság miatt, gondolom, nem akartak ujjat húzni a hatalommal, és bizonyítani se tudtam volna a dolgot. Nem értették, hogy maradni szeretnék, kutatni, tanítani. Magamra maradtam – sóhajtott. Intett a pincérnőnek. Ezúttal csak pálinkát kért, kávét nem.

– Elmentem legközelebb is a társaságba, de rosszul éreztem magam. Nem akartam említeni a történteket, de sehogy se találtam a helyem. Ahogy egy beszélgetésbe csöppentem, úgy éreztem, jobb, ha nem hallom. Odébb ültem, de ott is hallottam olyasmit, amiről sejtettem, ha kiderülne, bajuk származhatna belőle. A fotókból nyilvánvaló volt, hogy a társaságból valaki már kapcsolatban áll velük. Szidták a rendszert, persze, utazni szerettek volna, külföldön tanulni, mások meg azon törték a fejüket, hogy újságot adnak ki.

Többször is megforgatta szájában a kortyot. Láttam, élvezi, hogy belezsibbad a nyelve, és érzi, amint fejébe száll az alkohol. Mintha megkönnyebbült volna tőle.

– A találkozó előtt elmeséltem a pszichiáteremnek a történteket. Tudja, én, ahol hosszabban tartózkodtam az elmúlt ötven évben, mindenhol beszereztem egy analitikust. Elmondtam neki, hátha ebben is tud segíteni – mosolyodott el. – A következő találkozón a presszóban a titkos ügynök nyíltan nekem szegezte a kérdést, hajlandó vagyok-e segíteni. Mondtam neki, hogy higgye el, alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem tudok titkot tartani, labilis a lelkiállapotom, könnyen kifecsegném a dolgot. Nem volt erőszakos, csak annyit mondott, így nem tudják garantálni, hogy meghosszabbítják a tartózkodási engedélyem. Erre elővettem az orvosi papírt, amin az állt, hogy mániás depressziós vagyok, hangulatingadozásom miatt felelősséggel és stresszel járó munkakört nem tölthetek be. Ami persze fal duma volt. Tanítottam és intézményt is vezettem Amerikában, ahogy mások is képesek élni és dolgozni ezzel a betegséggel elég magas posztokon, de ezt az ügynök nem tudta. Bevette, és többé nem jelentkezett.

Megkönnyebbülten dőltem hátra. Míg mesélt, feszültsége rám is átragadt. Felhajtotta az ital maradékát.

– Mások, sajnos, nem jártak ilyen szerencsével. A társaságot néhány hónap múlva sikeresen szétverték.