Kezdődik az iskola, a tanulás és a félelem
Amikor a lányom megszületett, azt kívántam, bárcsak tartanánk már ott, hogy iskolába megy. Későn született, nem voltunk fiatalok, attól féltem, meg se érjük, hogy suliba menjen. És lőn, megértük.
Volt, hogy úgy indultunk el télen otthonról reggel, hogy sál, sapka, kabát, kesztyű minden volt rajta, aztán megkérdezte a lépcsőházban, hogy „Anya, csizmát nem veszünk?”. Egy másik alkalommal meg úgy rántottam el a kapu elől a grabancánál fogva, hogy ne üsse el a járdán az az autó, amelyik becsúszott a kapunk elé. Csak nézett rám, hogy szegény mit követett el, mire feleszmélt, hogy hiszen az autó ott állt meg, ahol két másodperccel előbb még ő várt arra, hogy bezárjam a kaput. Volt olyan is, hogy Budáról rohantam a zuglói iskolába az ügyeletes tanár telefonja után, mert egyik osztálytársának az édesapja elfelejtette, hogy megbeszéltük, aznap ő hozza el a Dórit. És néhányszor bizony olyan is volt, hogy érte kellett menni délelőtt, mert telefonált a tanítónéni, hogy rosszul van.
Aztán csak suhantak az évek, mert soha semmi gond nem volt vele. A tanulást és a különböző akadályokat is úgy vette, hogy észre se vettük. Annyira meg akart felelni nekünk, hogy még én beszéltem le róla, ne teperjen úgy, ne izguljon, mert semmi sem történik, ha nem ötöst hoz. Aztán tavaly meg már kicsit morogtam, ha a fontos tantárgyak egyikéből kisebb jegyet kapott. Mert most már fontos az az öt tantárgy. Nem az én elvárásom, hanem a rendszeré, amely pontokat lát, számokat. Nem gyerekeket. Nem tehetséges egyéniségeket, hanem számokat. Olyan számokat, amelyek semmit se fognak érni pár év múlva, csak számok maradnak. A gyerekem meg egy csodálatos lélek lesz a számok mögött.
Most már nyolcadikos. És jön az egyik legfontosabb akadály az életében, a gimis felvételi. Már tud mindent, ami kell hozzá. Logikusan gondolkodni, helyesen írni, angolul írni, olvasni, beszélni, lassan jobban, mint én, pedig én Londonban tanultam angolul. Kreatív és okos, kedves és tisztelettudó. Olyan, amilyen kevés van ebben a korban. Képességei és készségei vannak, hogy a lehető legjobb legyen a szakmájában, bármi is lesz az, készen áll rá, hogy megtanulja.
De előbb a rendszer megszűri, megérdemli-e. Így most összeszorult gyomorral megy suliba egy kamasz, akinek ebben a korban mással is kellene foglalkoznia, nemcsak a tanulással. De egyelőre nem lesz rá idő. Januárig, a felvételiig, biztosan nem.
Szurkolok minden felvételizőnek. És szurkolok minden szülőnek, hogy megértse: nagyon fontos, hogy gyermekeik jól teljesítsenek, de sose felejtsék el, hogy a gyerekek között vannak művészek, akiknek nem kell érteniük a matekhez, vállalkozók, akiknek nem kell ásznak lenniük történelemből, zenészek, akiknek a kémiajegyei sosem fognak számítani, sportolók, akiknek a fizikai erőnléte mindig fontosabb lesz, mint a fizika. Ha a gyerek jó jegyet kap majd, az csodás dolog. De ha nem, ne szidjátok meg, és ne romboljátok le a méltóságát. Mondjátok el neki, hogy ez csak egy vizsga, és az életben sokkal fontosabb dolgok is vannak. Mindegy, milyen osztályzatot kap, szeretni fogjátok. Ha ezt megteszitek, utána csak ámuljatok, ahogy a gyerek meghódítja a világot. Az álmait, a tehetségét egyetlen rossz jegy sem veheti el. Mert nemcsak az orvosok, a tanárok és a mérnökök boldogok.
Én meg újra reménykedem. Remélem, lesz időm arra, hogy elmagyarázzam ezt neki. Hogy elmondjam neki: csodálatos ember, aki igenis, megérdemli, hogy azzá váljon, aki szeretne lenni.
Hajrá, Pici lány, vár a suli!
(Kiemelt kép: Nagykőrös, 2021. március 8. Fotó: MTI/Ujvári Sándor)
