#dorcifut – Nőnapi edzés

Az Emmi helyettes államtitkára szerint mára eljutottunk az egyenjogúságnak arra a pontjára, ami a nőket megilleti. Illés Boglárka egy olyan kormány nevében tette ezt az örömteli nyilatkozatot, amely éveken át működött női miniszter nélkül egy olyan parlamentnek felelve, amelynek padsoraiban arányaiban még annyi női képviselő sem dolgozott, mint Algériában, Szaúd-Arábiában vagy a szintén nem a féktelen feminizmusáról híres Egyiptomban.

Igen, a nőknek ugyanúgy van szavazati joguk, akár a férfiaknak, és elvileg ugyanúgy választhatók, mint a férfiak. Ebből lesz a végén 9 százaléknyi női képviselő a parlamentben. A népességen belüli 50 százalékos arány és a 10 százalékot sem elérő parlamenti realitás közti eltérés szimbolizálja azt, hogy ténylegesen mi illeti meg a nőket ma Magyarországon. Az államtitkár azt is mondta, hogy a nők számára a legnagyobb kihívást ma már csak a munka és a magánélet összehangolása jelenti. Hát igen, azzal kezdődnek a problémák. Ezt az összehangolási kihívást a futó nők igazán jól ismerik.

Én is. Az utóbbi hetekben például lényegesen elmaradt a heti lefutott kilométer-mennyiségem az edzéstervhez képest. A munkám úgy alakult, hogy nem volt elég időm. Ha valaki nem megszállott, akkor a léghajóból kidobandó terhek közül nyilván a futástól válik meg elsőként. Vagy, ahogy azt az életmódmagazinokban szokták mondani, az énidőtől. Persze nem is kell az embernek állandóan magával foglalkoznia, az államtitkár is elmondta, hogy a magánélet és a munka vegyes váltójának összehangolását még csiszolgatni kell, de egy versenyre való felkészülés megkövetel valamilyen rendszert.

Ha egy nő a spontán kocogásnál merészebb célokat tűz maga elé, akkor az előírt edzéstervet csak úgy tudja teljesíteni, ha

• 1. a futás a munkája,
• 2. napi nyolc óránál kevesebbet dolgozik,
• 3. nincs családja.

A komolyabb edzésterv ugyanis heti három, de inkább négy-öt alkalommal számol. Fejlődni ugyanis nem lehet egymásra épülő edzések nélkül. Ezek lehetnek rövidebb, feladatos futások, de szinte mindenkinek az edzésnaplójában szerepel egy hétvégi hosszú futás is (15-20-30-40 kilométer). Számoljunk mondjuk egy félmaratonos felkészüléssel: a négy edzés nagyjából heti 8 óra elfoglaltsággal jár.

Ebből a mennyiségből kezdjük el kidobálni a kilométereket, az órákat, amikor süllyed a léghajónk. Mindezt úgy írom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, mert az otthoni munkamegosztásban a családtagjaim sok terhet levesznek a vállamról. Ha ezt nem tennék, nem tudnék versenyen elindulni, és ha nem tudnék versenyen indulni, akkor hétköznap se mennék le futni, mert nem motiválna semmi.

A magyar nők nagy része nem ilyen szerencsés. A legtöbbjük számára nincs énidő. Nincs heti nyolc órájuk arra, hogy a maguk örömére fussanak. A hozzátartozójukat otthon ápolók háromnegyede például nő. Nyolcvan százalékuk a szegénységi küszöb alatt él. Aki beteg rokonát ápolja, nem az edzésnaplóban előírt feladat és az otthoni teendők között tipródik. Ahogy a magyar anyák többségéről is elmondható, hogy kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy a sunday long run hossza miatt aggódjanak. Az egész életük egy vég nélküli rohanás. Ezt nem érti a kormány, amikor azt hiszi, a nőket csak az választja el a második vagy harmadik gyerek vállalásától, hogy nem elég nagy az adókedvezmény mértéke. Hogyan jutna idő a következő gyerekre, ha még az a heti pár óra testmozgás sem fér bele?

Decemberben az egész országot sokkolta a „rabszolgatörvény” elfogadása, pedig a magyar nők nagy része régóta túlórázik: lenyom egy műszakot a melóban, aztán lenyom egyet otthon. Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó. Azok a nők, akik rendszeresen futnak, szöget vernek a patriarchális családmodell koporsójába. Ebben az értelemben minden edzés egy kis nőnap. Hetente néhány óra, amikor nem kell gondolnunk a munka és a magánélet összehangolására. Ha már eljutottunk az egyenjogúság azon pontjára, ami a nőket megilleti.