Ceglédi Zoltán: Mint afféle gyerekek
Nem atomfizika, csak egyszerű, normális emberiesség kellene, hogy egyetlen gyereknek se kelljen éheznie, halálra fáznia, családjától elszakítva nevelkednie.
Van, amiben kivételesen szerencsés gyerekkorom volt. Nekem ugyanis három nagymama is jutott – sőt kisfiúként a legtöbb időt pont a „tiszteletbeli”, harmadik nagyival tölthettem. Ő volt Teta. A hozzánk hasonló bunyevác családokban szinte minden rokonsági foknak külön megnevezése volt: Teta, Nena, Dida, felsorolhatatlan, jutott név mindenkinek. Teta az apai nagyapám unokatestvére volt. Kiskoromtól kezdve jelen volt, készenlétben állt, ha szeretni, gondoskodni, segíteni kellett. Nagydarab, mosolygós, pletykás asszony a mutáns bazsarózsákkal telepingált otthonocskájában, egyszerű, de csupa szív ember. Nekik a sors nem adott saját gyereket, hát igyekeztek elkényeztetni minket a húgommal. Mikor a pékségben hajnalonta szortírozta a kifliket, már akkor arra gondolt, hogy a legszebbek az általános iskolába jussanak, hozzánk, a menzára. Nyáron bádogteknőkből és kiterített plédekből épített nekünk falusi wellnesskomplexumot az udvaron. Bálakötözőből és műanyag ládából lett hintám a barackfán, és bár magán komikusan-megejtően spórolt, nekünk mindent igyekezett odaadni. Nem tudtunk olyan rosszaságot csinálni, amin felmérgelte volna magát, sőt ha a szüleim leszidtak, csitította őket, mindig azzal, hogy „hadd csinálják, mint afféle gyerekek”.
Soha senki nem tanította neki, és saját gyerekeken sem tudta „kigyakorolni”, hogyan kell ezt csinálni. Egyszerűen csak nagyon jó ember volt. Szerintem pont olyan komolyan hitte, mint én, amikor hatévesen azt ígértem, hogy majd orvos leszek, a házával szemben lesz a rendelőm, és őt meg a Juliska nénit ingyen fogom gyógyítani.
Harminc évvel ezelőtti emlékekről beszélek. Nem most volt. Most, 2017-ben, Magyarországon egy súlyosan cukorbeteg, tizenegy éves kisfiú a saját ágyában hűlt ki, halt meg. Szintén most, Felcsúton, a miniszterelnök szomszédságában viszont még a focipálya füvét is fűtik, hárommilliárdot költöttek el csak erre a beruházásra. Makovecz-kazánnal. Nem kell szakértelem, számítás, hogy érezzük: embertelen, amit a kormány művel. Gombamód szaporodnak a milliárdos focistadionok, de nincs a Fideszben egy jóérzésű ember sem, aki azt mondaná: hagyjuk ezt, míg legalább alapvető biztonságot teremtünk a magyar gyerekeknek. Nincs egyetlen Teta, aki odavágna az asztalra, hogy most azonnal begyújtasz a gyereknek, enni adsz a gyereknek, meleg ruhát adsz a gyereknek, különben olyat kapsz, hogy kiskosárban szednek össze!
A magát családbarátnak tituláló kormány tesz arra, hogy mi történik a gyerekekkel. Bekalapálja őket egy kasztrendszerbe. A zsíros káderek gyerekei diplomáznak, a maradék középosztály vagy behajol, vagy utolsó erejével külföldre küldi a gyerekeket, a többieket jobb esetben (!) a lebutított, futószalagos droidképző szakgimnáziumokban képzik ki arra az egyetlen munkafolyamatra, ami a kormánypárti oligarcha gyárában szükséges, rosszabb esetben az általános iskolából egyenes az útja a közmunkába. Lehet-e annál nagyobb szégyene, kudarca egy kormánynak, mint a 16 éves közmunkás? Még nem is szavazhat, nem ihat sört, nem nősülhet, de már eldőlt, hogy a horizontja legfeljebb az utcaseprés és árokgereblyézés lehet!
És nem egyszerűen nem segít, de árt a kormány. Balog Zoltán „emberminiszter” hadat visel a családok ellen. A közelmúlt másik, hasonlóan felháborító ügye volt, amikor a húsz hónapos kislányát egyedül nevelő anyának a családgondozó előbb azt javasolta, írassa a gyereket bölcsődébe, majd az anyuka távollétében rögtön el is vitték onnan a kicsit. Az indok az volt, hogy munkásszállón élnek, ahol poloskák vannak, illetve a gyerek veszélyeztetéseként értékelték, hogy a nevelőszülőknél élő másik gyereket meglátogatták vidéken „ebben a hidegben”. Hogy a fenébe fordulhat ez elő? Min múlt? Tényleg jobban megéri az államnak szétszakítani egy családot, nevelőszülőt fizetni, mint egy nyomorult poloskairtást rendelni? És a vonaton talán nem az állam miatt van hideg? És – duplán a fenébe is (nyomtatásban ennél erősebbet nem lehet) – egyetlen stadiongyepfűtésből hány átmeneti otthon jönne ki a családoknak? A még el sem nyert olimpiára már elköltött pénzből hány gyereket lehetne megmenteni, hány családot lehetne biztonságba helyezni?
Miért nem tudjátok legalább annyira szeretni a gyerekeket ti, akiket ezért fizetünk, akik ezt a feladatot kértétek és kaptátok, miért nem vagytok annyira emberek, mint Teta volt harminc éve, a Táncsics utcában?
