Ceglédi Zoltán: Hogy tudniillik C. Ronaldo meleg-e, az mindegy
Nekem alapból nincs bajom a focidrukkerekkel, még azt sem mondanám, hogy csinálják otthon, a négy fal között – bár érdekes kísérlet lenne, hogy saját lakását is ugyanúgy szétveri és felgyújtja-e, mint azokat a közös tereinket és épületeinket, amelyeket a mi adónkból építettek, és az úgynevezett lelkesítő szurkolás után szintén a mi pénzünkből újítanak fel, újra és újra. Mindenesetre, ha „Dzsudzsi” csak akkor tud gólt lőni, ha előbb megbizonyosodott róla, hogy már elég horogkeresztet mázoltak a planetáriumra, és legalább öt, kitépett közlekedési táblát vágtak a rendőrökhöz, akkor „Dzsudzsi” egy jellemtelen, beteg lelkű figura. Ha meg menne enélkül is (illetve ezzel sem megy), akkor jelezhetné, hogy nem tart igény az otrombaságra.
Sőt, arról is lehetne pár szavuk az aranylábú gyerekeknek, hogy a portugál-magyar rangadó (haha) előtt felvonuló, „Krisztiánó homoszekszuál” rigmust skandáló focidrukkerek e tevékenysége mennyiben teszi fürgébbé a góllövő cipellőjüket. Három gólt kaptak, egyet sem lőttek, tehát nem túl merész elemzői következtetés, hogy kevéssé. Magam, mint az már kiderülhetett, nem vagyok focirajongó, ehhez egyébként grammra ugyanannyi jogom van, mint a drukkereknek odalenni. Azt viszont én is tudom, hogy nevezett Ronaldo úr tehetséges, mint a nap, de emellett irtózatos edzésmunkát is végez, és nem ajándékba kapta a karrierjét – gyerekként meglehetős szegénységben élt, a testvéreivel négyen osztoztak egy szobán, onnan sikerült kitörnie, ünnepelt és jól fizetett sportolóvá válnia. Joggal lehet büszke, ugyanis a teljesítmény az, ami saját döntésünktől, befektetett munkánktól, áldozatvállalásunktól függ. Arra viszont, hogy valaki heteroszexuálisnak született, ugyanúgy nincs miért büszkének lenni, mint ahogy nekem sincs semmi munkám abban, hogy nagy az orrom, hogy 185 centi vagyok, vagy hogy Tiszaföldváron, tehát magyarnak születtem.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
Magyarországon azonban jó ideje ezeket a készen kapott jellemzőket akarjuk kirakatba rakni. Pedig önmagában az sem minőségjelző, hogy egy paradicsom, egy fesztivál vagy egy ember magyar. Vannak kiváló és silány növények, rendezvények és emberek is ebben az országban. Teljesítmény, abból van kevés – minél magasabbra nézünk, annál szűkebb a spektrum. A kudarcra, a hiánygazdálkodásra pedig logikus reakció az egyre bunkóbb, egyre agresszívabb stílus – ami immár több is, mint stílus, egyfajta tartalompótló szerepe lett az otrombaságnak. A focidrukkerek azért tudnak teli tüdővel homofób rigmusokat skandálni, mert ma ez a zsinórmérték: a kormánypárt által kézivezérelt álmédia is ugyanezt használja, a miniszterelnök is egyre nyíltabban, egyre mocskosabb szájjal buzizik. Miféle kocsmai stílus bárkit (én aztán rühellem a Jobbikot, de akkor is) a parlamentben csicskának nevezni? Hogy lehet aztán ebből minta, amit a majmoló alsóbb szintek kéjelegve ismételgetnek, mint az óvodások, akik tanultak egy csúnya szót? Miféle szellemi mélyrepülésben vagyunk?
Az első, Bibót és Márait hivatkozó Orbán-kormány idején elképzelhetetlen lett volna ez a csapásirány. De Őszöd mocskos káromkodásai is még csak zárt ajtók mögött buktak elő. Tíz éve még csak szélütött szélsőjobboldaliak hablatyoltak nemzetközi zsidó összeesküvésről meg a globáltőke szabadkőműves rémuralmáról, ma már ez kormányprogram és címlapos, szeriőznek szánt interjú címe. És látom, hogy még csábító is: sokan hiszik, hogy erre kell ráígérni, ez „a” verseny, amiben győzni kell. A túrót. Magyarország jövőjét azok fogják írni, akik képesek innovációval előállni – ez pedig vitán felül az emberszabású, tisztességes viselkedés lesz. Toleráns liberálisok, keresztényi-felebaráti szeretettel megszólaló konzervatívok, szolidáris baloldaliak – ők jelentenek többet és mást, nem az orángután-üvöltésbe tercelve beszállók.
Fogalmam sincs, hogy C. Ronaldo meleg-e. Azt tudom, hogy a csapata bucira veri azt a magyar társaságot, akik hét éve fontosabbak, százmilliárdokkal előrevalóbbak Orbán Viktor számára, mint a magyar gyerekek, öregek, betegek, dolgozók és munkanélküliek. Azt tudom, hogy valóban a saját lábán megálló, tehát büdös kanálisokon átfolyatott állami pénzek helyett a piacról megélő fiatalemberről van szó, aki ellenpontja mindannak, amit és akit ma példaképül állít elénk az Orbán-kormány. Lehet úgy, hogy egyre bunkóbb, útszélibb, szélsőségesebb stílusban gyalázzuk az ellenfeleket és versenytársakat – de vegyük észre, hogy mindeközben egyre szomorúbb és szánnivalóbb vesztesek leszünk. Győzni ugyanis az okosak és szorgalmasak szoktak, nem az üvöltő, lusta otrombák.
