Ceglédi Zoltán: Az újratervezés hazugságáról
Nem igaz, hogy „mindig van remény”. Néha igenis be kell ismerni, hogy eltévedtünk, útközben tönkrementünk, már nem érünk oda.
Újratervezés: a GPS-készülékek közkeletű hazugsága. Úgy szokott lenni, hogy amikor már nagyon messze kerültünk a kitűzött céltól, miközben elméletileg felé igyekeznénk, amikor a sokadik vargabetűvel, későn észlelt zsákutcából kitolatva, összevissza kanyarogva bolyongunk, magunknak se bevallva, hogy eltévedtünk, nem erre kellett volna jönni, na, a szenvtelen géphang akkor szólal meg, és közli, hogy újratervezés.
Mi történik ilyenkor? Egyrészt elhazudja, letagadja az addigi kudarcot. Eltűnik a képernyőről a megtett út, mintha nem sikoltozott volna korábban, hogy nem arra kell menni, mintha nem számlálta volna kérlelhetetlenül, hogy az érkezés várható időpontja egyre későbbre kerül. Az újratervezés a tiszta lap, a rapid amnézia hazugságát kínálja, mintha most indulnánk. Holott a túrót. Amikor belevágtunk az útba, még frissen, együtt, és olyan egyértelmű volt, hogy merre kell menni, még mutogattuk is egymásnak, hogy ami itt ez, az a valóságban az, hajrá, toronyiránt.
Aztán ott volt a „semmi baj” nevetgélés az első rosszul bevett kanyarnál, „városnézés”, „úgyse jártunk még erre”, és hát csak egy utcával vagyunk arrébb, majd a következőnél jobbra, aztán fel, és ott is leszünk, ahol most kéne tartanunk. Kis lemaradás. Aztán a harmadiknál már nem őszinte az optimizmus, az ötödiknél csend, a sokadiknál néma harag és agresszió, át a virágágyáson, késésben vagyunk, most nem lehet finomkodni, oda kell érni, az a lényeg.
Majd egymás ellen. Hogy ki a hibás, ki mondta rosszul, kinek kéne vezetnie, irányt mutatnia. Hullámvölgyek, fogadkozások, mostantól minden más lesz. Megoldjuk. Ha meglesz ez, ami előfeltétele annak, ami majd biztosítja amazt, akkor vissza tudunk kanyarodni a célhoz vezető útra. De nem. Egyre frusztrálóbban ismerősek a hibák is, erre emlékszem, itt már voltunk, és akkor se volt jó.
Fotó: MTI/Mihádák Zoltán
Oda kell érni, végcélfétis, mindent felülír, egyben utolsó mentség. Távolodva.
Ilyenkor szólal meg a steril géphang, hogy újratervezés. Eltagadja az eddigi bénázást és felrajzol egy új útvonalat. Borzalmasan cikornyás, abszurd, bejárhatatlan nyomvonalat. Olyat, amire eredetileg nem vállalkoztunk volna, frissen, a szárnyalóan optimista startnál sem. Erre ideteszi, mikor fáradt, leharcolt, csapzott állapotban, sok-sok önmarcangolás és egymásnak okozott sebesülés után állunk, messzebb a céltól, mint bármikor. Persze, „technikailag” rajzolható új útvonal, szinte mindennek van minimális valószínűsége, a lottón is szoktak nyerni – de arra sem épít senki jövőt, családot, nemzetet, hogy biztosan kihúzzák a számait.
Gyáván racionalitást hazudunk magunknak, a számokat és adatolt terveket paravánná ácsolva, eltakarva a múlt kudarcait és elrejtve magunk elől a tényt: nem fog menni. Pedig ezt éreztük már sokkal korábban. A harmadik rossz kanyarnál, egymásra nézve, az üres mondatok és az elharapott sértések között. Ahogy nem őszinte az a világ, amiben „alternatív tényeket” hazudnak a mérhető valóság mellé, úgy hazugság kizárólag számolni ott, ahol emberekről, érzelmekről, ösztönről, igényről, vágyról van szó. Az élet nem egy mechanikus együttműködési szerződés. A politika nemcsak szavazómatek, hanem különböző emberek értékválasztásaiból táplálkozó, lélegző organizmus, a vacsora nemcsak kalóriamennyiség, hanem íz, illat, textúra, kaland, hagyomány, a párkapcsolat sem csak egy közösen kiszínezett Google-naptár.
Ez az írás nem arról szól, hogy felejtsük el a számokat. Elemző vagyok, nagyra tartom és intenzíven használom a számokat, terveket, folyamatokat. De néha a GPS-t be kell vágni a kesztyűtartóba, és tudomásul véve, hogy az újratervezett útvonal ostobaság, az eredeti cél elérhetetlen, újat kell választani. És rácsodálkozni arra, hogy a legnagyobb közhelyek néha mennyire igazak tudnak lenni. Jelen esetben az, ami az útról szól. Hogy közben is legyen jó. Hogy sokkal több időt töltünk útközben, mint a vágyott célban. Az egyik csak egy pont, a másik az életünk.
És persze beleírhattam volna mindenféle pártokat meg politikusokat a cikkbe, de akkor túl könnyű lenne legyinteni rá.
