Az előválasztások veszélyei

Hasonló témájú cikkeket a 168 óra hetilap legfrissebb számában olvashat.

2021. október 9., 07:43

Szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Ha az ég úgy akarja majd, hogy legyen életünk a következő években is, mi pedig úgy döntünk majd, hogy nem fogunk lemondani a demokráciáról, akkor biztosan előjön, felmerül, felvetődik majd – előbb vagy utóbb, ha nem is országosan, de itt-ott minden bizonnyal – az a legitim kérdés, hogy rendezzünk-e ismét előválasztást, ha jobb dolgunk nem akad. Úgy hisszük, lenne akkor mondandónk e kérdésben, ha megérjük, és lesz még nyelvünk.

Hosszasan és behatóan elemeztük már – és bizony erősen bíráltuk – az előválasztás intézményének inherens problémáit, műfaji sajátosságait akkor, amikor az ellenzéki közvélemény teljes vertikuma egyöntetűen lelkesedett a műfaj iránt. Azóta annyi mindenképpen történt, hogy az ellenzéki közvélemény most még lelkesebben, még odaadóbban támogatja az intézmény hazai gyakorlatát, az ellenzék politikusai és megmondóemberei pedig immár alig visszafogható csodálattal, uniszónó áradoznak az általunk szapult intézményről.

Ebben a közegben a magunk hangján azt a gondolatot vezetjük elő, hogy egy jövőben megszervezendő akármilyen előválasztás majdani előkészítéséhez és lebonyolításához a most folyó előválasztások hallatlan tanulságokkal szolgálnak. Megismételjük, hogy ezeket a tanulságokat jó lett volna megúszni, és kijelentjük, hogy a jövőbeni előválasztásokat is jó lenne elkerülni. A magunk részéről továbbra sem tudjuk osztani az általános lelkesedést, és egyelőre nem tudunk eljutni arra a felismerésre, hogy az előválasztások hasznosak, előremutatók, és jól szolgálják a jelöltkiválasztás és a demokrácia ügyét.

Az előválasztások – mint ezt eredetileg is könnyű volt belátni – számtalan veszélyt hordoznak magukban a demokratikus oldal számára, és a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy e veszélyek közül egynéhány komoly eséllyel be is következhetik, de a legnagyobb – többször hangoztatott – veszélyforrásnak a dezintegráció réme mutatkozott, amely, lám, valóban be is ütött, mint a ménkű, elkerülhetetlenül. Márpedig ha az ember ismeri a nyári zivatarok képét, tudhatja, hogy abban villámlások és mennydörgések általában kozmikus könnyedséggel tűnnek fel és el, mint e lidérces égi mozgások misztikus, természetes velejárói, és bízzék az ember bármennyire is a természet jóakaratában, bizony, jól teszi, ha még a templomtoronyra is villámhárítót szerel.

Mármost az egyetlen jelenség, amely villámhárítóként magasodik ki a megpróbáltatások tornádóiból, mondjuk ki, az a nép kikezdhetetlen bölcsessége. A választóknak mindig igazuk van. Akkor is, ha egyes választók esetleg tévednek. Az elektorátusban misztériumszerűen összeadódó számtalan egyéni tapasztalat, kibontakozó kollektív tudás nem tud tévedni. A nép választásokon való megnyilvánulása, felmagasztosult akaratnyilvánítása az egyes egyénekben meg sem lévő élettudásokat többlettudássá formálva fejezi ki a megfoghatatlan általános akaratot.

A választásokon méltóságteljesen megjelenő – esetünkben az előválasztásokon részt vett – polgárok ezúttal is jól döntöttek, és ezúttal – szerencsés módon – az előválasztásokon indult jelöltek is jól teljesítettek: a legjobb jelöltek mérettették meg magukat. Csakhogy az előválasztások természetéből adódóan az elnyújtott eljárás, az egymás elleni kampány, a naturális közelvárás és médiaigény némelyikükből a folyamat végóráihoz közeledve mégsem a legjobbat hozta ki. Ám ők még rosszabb pillanataikban is jobbak voltak, mint beájult követőik, akik a fanatikus hívek modorában, nem is felismerhető pártérdekek mentén, klasszikus csoportdinamikai mozgásukban sokszor és sokadszor is úgy elvetették a sulykot, hogy bölcsesség legyen az valóban, amely képes lesz ezen túljutni.

Ezúttal az lesz az okos, aki nem emlékszik. Bölcs az, aki felejteni tud. Adjon a föld bort, búzát – bort a feledésre. Már nem tart sokáig. Hamarosan kiderül, hamarosan megtudjuk, nemsokára befejezzük, nemsokára elfelejtjük, nemsokára megokosodunk, és ha túlleszünk rajta, sose nézzünk hátra.

A táborok, amelyek valójában nem is léteznek, soha nem is léteztek, sok sebet ejtettek egymáson. Az előválasztások, melyeket nem tudtunk megkedvelni, mint a tudatlanság fátyla, eltakarták a résztvevők szeme elől ama nagy, tavaszi, országgyűlési választásokat, amelyekre készülni kellene. De legyen most már könnyű a nehézség.

Csak legyen vége már. Legyen béke már.

Megérkezett a koronavírus negyedik hulláma. Az elmúlt hét végén már 51-en haltak meg, 3274 új fertőzött volt, országszerte emelkedett a szennyvíz víruskoncentrációja. Hétfőn 908 koronavírusos beteget ápoltak a kórházakban, hétszer annyit, mint szeptember elsején. 126-an voltak lélegeztetőgépen, majdnem tízszer többen, mint az ősz első napján. Kásler miniszter visszarendelte a rezidenseket az intenzív osztályokra.

Az egyesült ellenzék október 23-i megemlékezésén a beszélő fejek egytől egyig megígérték, hogy most már aztán tényleg lesz összefogás és – csak hogy megmutassák mennyire nem a levegőbe beszélnek – azonnali hatállyal bevezették a Rippl-Rónai utcáig érő Kodály köröndöt.