A luxus három másodperce

Néhány éve egy TED-konferencián a Nobel-díjas pszichológus, a behaviorista közgazdaságtan atyja, Daniel Kahneman arról beszélt, hogy miért válik el egymástól az élmény és az emlékezet, különösen azoknál, akik luxuscikket, luxusmárkát vásárolnak. Gyakorta megesik például, hogy a luxuscikket vagy -szolgáltatást felhasználó nagyon élvezi azt, amihez hozzájutott, de mégis, amikor erre visszaemlékezik, már úgy érzi, kifejezetten rosszul járt. Kiváltképp akkor, ha a jó élményhez valami apró kellemetlenség is társul.

Gondoljuk csak végig: Kahneman példája szerint nagyszerű utazáson vagyunk, a legnívósabb helyi étterembe megyünk vacsorázni. Az étel ínycsiklandó, a környezet kellemes, a ház bora jó, de az est végén a pincér véletlenül a térdünkre löttyinti a kávét. E rossz élmény végigsöpör a korábbi benyomásainkon, fékezhetetlenül beszántja őket, majd sóval hinti a helyüket. Úgy fogjuk elraktározni az élményt, mintha csupa-csupa rossz történt volna velünk. Udvariatlan a kiszolgálás és még a ház bora is kifejezetten pocsék.

Forrás: Népszabadság

Kahneman ezzel a  tényekkel lazán táncoló, ugyanakkor plasztikus példával azt a pszichológiai törvényszerűséget akarja szemléltetni, hogy a döntéseinket – legközelebb tuti nem megyünk abba az étterembe – alapvetően az emlékezetünkre, nem pedig a konkrét élmé­­nyeink­­re hagyatkozva hozzuk meg. Kifejezetten igaz ez akkor, ha luxusjavakról van szó, hiszen, szemben a praktikus célokra használt és megvett dolgokkal, ezek a tárgyak, illetve szolgáltatások épp az „élményszerűségük”  miatt igazán drágák – állítja a pszichológus. Szerinte ez a különbség annyira eltérő feldolgozási folyamatot indít el az emberben, hogy érdemes is megkülönböztetni a tapasz­­taló ént az emlékező éntől.

A tapasztaló én a jelenben él, a fizikai és szociális környezetéből érkező aktuális benyomásokat dolgozza fel. Számára az élet az érzékszerveken keresztül felfogott pillanatok meg nem szakított sorozata:  az egyik jön, elmúlik, követi a másik. Kahneman kísérletei azt mutatják, hogy egy-egy élmény fizikai jelenléte mindössze három másodpercig tart az emberi testben. Logikusan ezeknek a három-három másodperceknek kellene írniuk életünk történetét. De mégsem ez a helyzet.

Az életünket az emlékező én írja. De vajon mire alapozzuk saját történetünket, ha az élmények sorának, amiből az életünk valójában építkezik, három másodperc után hűlt helyét sem találjuk? Kahneman szerint a változásra: azokra az eseményekre, amelyek újak vagy váratlanok, amelyek valamiért nagy jelentőségűek, ki­­emelkednek a megszokottból. Az emlékező én például nagyon szereti a drámai végkifejletet vagy csak egyszerűen a jelenetek végét. És imádja a luxust – bár segítség kell neki, hogy fel tudja idézni.

Kahneman elméletére támaszkodva tehát hiába választjuk ki a leggyorsabb, a legnagyobb, a legláthatatlanabb helikoptert, az nem marad meg az emlékezetünkben – feltételezve persze, hogy a helikopterezés nem hat az újdonság erejével –, csak akkor, ha az emlékező én valamilyen segítséget kap. A tapasztaló én tehát hiába szervezi meg az utazást és pontosítja annak idejét és körülményeit, hiába kötődik esetleg egy másik esemény, tegyük fel egy esküvő vagy egy népszavazás kiemelt jelentőséggel ehhez az úthoz és hiába köthető a helikopterezés luxusa a leszállásnál odagördülő Mercedes luxusához – ha mindez megszokott, az emlékező én nem lesz képes felidézni a történteket. Csak akkor, ha jön a pincér – vagy a sajtó munkatársa, aki, tegyük fel, egyik napról a másikra valamiért elveszíti az állását és felszolgálóként helyezkedik el –, és löttyint egy kis feketelevest az emlékező én térdére. Akkor ebből az egész történetből hirtelen kellemetlen ügy lesz, amiről jobb mélyen hallgatni. Mindenkinek.