Vöröspecsenye

Több ordó nem férne rá a Hidegháború című lengyel film ünneplőjére. Amit begyűjthetett, megkapta. (Cannes: legjobb rendezés. Európai Filmdíj: legjobb film, rendezés, forgatókönyv, női főszereplő, vágás. És közeleg az Oscar-osztás is.) Egy kikerülhetetlen szerelem drámáját látjuk vasfüggönyön innen és túl, egyszerű, szikár filmen, szűkszavúan, fekete-fehérben, fékezett habzásban, szenvedélyes muzsikusokkal és muzsikákkal. Mintha éppen a patentok ellenében formálta volna filmjét Pawlikowski, pedig ismeri azokat is jól. (Lásd Ida című Oscar-díjas filmjét.)

A „felszabadított-leláncolt” Lengyelországban népi tánccal, népdalokkal hódít egy lelkes zenész (Wiktor) által összetrombitált műkedvelő csoport. A kultúra is a népé lett nagy hirtelen, csak tudja hova tenni. Amikor aztán menni kezd a szekér, feltűnik hivataloséknak, hogy Sztálin elvtárs történelemformáló bajsza bizony nem kapott méltó helyet a látványban. És megindul a kultúrharc. Nem kell a népdal, nem kell a tiszta forrás. Ideológia kell, és személyi kultusz. Politikai praktikum és vastaps. Főhősünknek ez már sok. Menekül. Disszidál. A lány (Zula), akit szeret, marad. Egyedül.

Két magánytól duplikálódik a kín. S nem sokat old rajta a szórványos külföldi találkozások kapkodó öröme. Akik akár össze is tartozhattak volna, apránként idegenek lettek. Be kellene mutatkozniuk egymásnak szinte mindennap. Az osztályharc véresre verte azokat is, akik egymásért élhettek volna. A zongoristát bebörtönözték, ujjait, jövőjüket összetörték.

A film tragikus befejezése mellbe vág az eddig csak mértékkel adagolt szenvedélyek és szenvedések után. A cím inkább történeti, mint szellem- és szerelemtörténeti históriát rejt, kevés átlelkesültséggel, sok korabeli keserűséggel, aránylag szenvtelenül, de szenvedve. Ilyenek voltunk.

(A Hidegháború című filmet Pawel Pawlikowski rendezte.) / Bölcs István