Végtelen életünk a tenyerünkben van

A törékeny kerámiák sorsa sokszor a pusztulás. Gorka Géza életművének is jókora szeletét érte utol a végzet, és hogy ma mégis egy, a művészetének teljes ívét láttató hagyatékról beszélhetünk, az annak is köszönhető, hogy ő maga megtörhetetlen volt, kivételes ereje volt a cserepek újraillesztéséhez mind fizikai, mind átvitt értelemben.

Az életét kellett újraépíteni 1945-ben a munkaszolgálatból hazatérve Nógrádverőcére, ahol alig egy évvel azelőtt még lobogott a tűz a kemencékben. Összetört kerámiahegyeket talált minden talpalatnyi helyen, negyedszázadnyi erőfeszítés legszebb tárgyainak maradványait. „Amikor 1945 nyarán visszamentünk a házba, egy európai hírű kerámiagyűjtemény összezúzott cserepei bokáig értek. Százötven orosz katona lakott hetekig a házban… Ültünk a szétszedett, kiégett szobákban. Apám pedig azt mondta: Végtelen életünk a tenyerünkben van” – emlékezett vissza Gorka Lívia. A művész nem ült meg a darabokra zúzott életmű romhalmán. Agyaglapba illesztette a cserepeket, a verőcei múzeumban ma is látható színes mozaikos tábla nemcsak a pusztításra, hanem az újrakezdésre is emlékeztet.

A Gorkák kusza történetéről nem sokat tudni, Lívia visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy a család egy leszakadt ága Lengyelország 1777-es felosztásakor Ungváron át került a Felvidékre. Itt született a nagyapa, Gorka Gyula. A nagyanyai család Morvaországból érkezett Nagyszombat környékére. Ungvári, trencséni, német, morva, némi zsidó keveredésben a közép-európai, a Monarchia szellemi hagyományai alapozták meg 1894-ben született művészünk világképét, amely apja halálát követően egy egészen más közegben, Mezőtúron formálódott. 1917 táján itt „vette tenyerébe” a sorsát, megismerkedve a fazekasmesterséggel viharos gyorsasággal ívelt fel a karrierje. Intermezzót jelentett ebben a Tanácsköztársaság, Gorka direktóriumi tag lett, a Vörös Hadsereg tisztje, ám erről később szívesen elfelejtkezett. „Nem titkoltam, csak nem beszéltem róla. Nem akartam, hogy ezek a szempontok legyenek döntők, és ne a művészetem” – nyilatkozta 1968-ban, amikor egy kutató felfedezte a „vörös” múltat.

Mielőtt végképp elkötelezte magát a fazekassággal, ahogy ő fogalmazott, „bekukkantó volt” a Képzőművészeti Főiskolán, festészettel próbálkozott, majd Németországban Paul Mann és Max Laeuger műhelyében már a kerámiára koncentrált. Nagyszabású tervekkel tért vissza, és a Dunakanyarban valósíthatta meg az álmát. Egy új kaolinlelőhely megfelelő hátteret biztosított Nógrádverőcén a Keramos gyárnak, amelynek vezetését 1924-ben rá bízták. Egy ingatag bankkal való kapcsolat azonban 1924-ben bedöntötte a vállalkozást, Gorka számára viszont új távlatokat nyitott ez a fejlemény. Immár nős emberként önálló vállalkozásba kezdett, a családi villa kertjében saját műhelyt épített, és felesége családjának támogatásával 1928-ban felvásárolta a Keramos teljes felszerelését.

A kivételes üzleti érzékkel is megáldott Gorka mindenben naprakész, nyomon követi a külföldi divatot, stílust, és nem utolsósorban az igényeket. A Magyar Iparművészet szaklap szerint ez idő tájt „céltalan játékfigurák, kedves kerámianippek, a viccnek merész bravúrjai” jelentik a bécsi divatot. Egy a lipcsei iparművészeti vásáron bemutatott, ésszerűtlenül groteszk „Zöld elefánt”, Gorka egyik mestere, a német Max Laeuger alkotása testesítette meg az új stílust, a naturalizmustól való tudatos eltérést, a lágy vonalakra, a színek és a formák harmóniájára való törekvést, a jókedv, a humor térhódítását e művészeti ágban.

Gorka vette a lapot, és hamarosan ő is megjelent polgárpukkasztó tárgyakkal, plasztikákkal, köztük a Zöld szamárral, amely nem mellesleg sárga volt és háromlábú, ezzel is jelezve az alkotói lázadást a konvenciók ellen. Egy budapesti kísérleti avantgárd, Zöld szamár nevű színház, valamint Bortnyik Sándor festménye is inspirációt jelentett számára. „A szamár előítéletektől mentes, és nem tagadja, hogy szamár” – írták akkoriban a színház szellemiségéről, és Gorka is hasonlóképpen gondolkodott. „Ez nem szamár, ez kerámia” – hűtötte le bírálóit.

Eközben Nógrádverőce egyfajta társasági központtá is vált, írók, költők, zenészek vendégeskedtek Gorkánál. Pesti baráti köréhez tartozott Baktay Ervin, Ascher Oszkár, Pátzay Pál, Szerb Antal, Illyés Gyula, Borsos Miklós, Rácz Aladár, és nem utolsósorban Szabó István, a belsőépítész. A két utóbbival gyakran zenéltek együtt. A cimbalomjáték megihlette. „Együltő helyében egymás után egy egészen egyszerű dallam húsz-harminc változatát játszotta el gyönyörűen és könnyedén. Ennek a rögtönzőképességnek igen nagy hatása volt rám. Talán mert én is valami effélére törekedtem, de más szerszámmal, a magam módján” – írta Rácz Aladárról később, egyúttal magyarázva saját rögtönzéseit, variáló hajlamát.

A ’20-as évek végén áthajózott az óceánon. „Miss New York” ízlése, az amerikai praktikus, kellemes otthonok igényei gyorsan alakították az öreg kontinensen a kézművességet. Gorka tisztán látta saját helyét a népi fazekasság, a használati célú kerámia, a dísztárgyak európai divatja és az amerikai stílus között, s egy teljesen új hangot talált. Stilizált nőalakjai, állatfigurái, praktikus, dizájnos használati tárgyai maradéktalanul megfeleltek a tengerentúli szelekkel érkező divatnak. Figuráit állandóan újragondolta, variálta mind a formákat, mind a színeket, a máztechnikát, így bár évekig használta ugyanazt az alapmotívumot, két egyforma tárgyat nem lehetett fellelni az alkotásai között. Elképesztő energiákat ölt a kerámiák „öltöztetésébe”. Izgalmas, töredezett, repedésekből szőtt mintáit a „tűz poklát kiálló edény” maga alakítja ki. Minden attól függ, hogy az alsó és felső festékrétegbe, mázba milyen anyagokat, fémeket kever. A patikus pontosságával méri ki az alapanyagokat, s a lángból már a megtervezett minta bukkan elő. „Miért élnek ezek a cserépedények? A tűz lelket adott nekik.” (Tűzből született művészet – Alaksza Tamás, 1968.)

Gorka pezsgő iparművészeti közegben alkotott, kerámiái főszereplői voltak a hazai és külföldi kiállításoknak, vásároknak. Minden fontos rendezvényen megjelent, Velence, Párizs, Stockholm, Milánó, Amszterdam, és a tengeren túl még Japánban is piacot kutatott, figyelte a technika fejlődését, üzleteket kötött, több nagyvárosban pedig lerakatokat létesített. Eközben jó kapcsolatokat ápolt a hatalommal is, így a vészterhes időkben sem torpant meg a lendület. 1939-ben a New York-i világkiállításon Diplome D’Honneur-t, majd egy évvel később Milanóban egy nemzetközi kiállításon Grand Prix-t nyert. Itt az a „megtiszteltetés” érte, hogy a Duce, azaz Mussolini megvásárolta kiállított hatalmas vázáját, amely egyszerre volt modern és nemzeti, népművészeti jegyeket hordozó alkotás.

Mintha a legnyugodtabb békeéveket élné az ország, 1940-ben is kiállítások hosszú során jelent meg Gorka, az eladásai is rekordokat döntöttek. Cégét együtt emlegette a propaganda a pécsi Zsolnayval és a Herendi Porcelángyárral. Az első Magyar Kerámiakiállításra 1942-ben egy kivételes padlóvázát készített. Komoly médiafelhajtás kísérte a rendezvényt, Gorka munkáját pedig az Állami Iparművészeti Nagy Aranyéremmel ismerték el. Évi másfél millió pengős forgalom mellett a náci Németországba irányuló jelentős exporttal dicsekedett az általa elindított losonci kerámiaüzem. „A nógrádverőcei szép fazekas” menedzserként irányít, miközben a „formáló keze alól kikerült dolgok népi egyszerűségük, alakjuk lágy ívelésű finomsága, színeinek vonzó szépsége ragadja meg tekintetünket” – írja a Losonci Hírlap 1944-ben.

Az oroszok szőnyegbombázása 1944 karácsonya előtt véget vet a reményeknek. A háború utolsó hónapjainak történéseit részben homály fedi, annyi biztos, hogy Gorka Gézának munkaszolgálatra kellett bevonulnia, hogy pontosan milyen családi ág okozta a galibát az életrajzában, arról nincs információ. Leánya a lengyel nemesi származásról bőbeszédűen ír visszaemlékezéseiben, a zsidó rokonságot nem említi. A háború után beleveti magát a munkába, a verőcei lázas tevékenység mellett ápolja a Zsolnay- és a Herendi-kapcsolatokat egészen az 1948-as államosításig. 1952-ben egy dokumentumot kap kézhez a nógrádverőcei tanács végrehajtó bizottságától, amelyben arról értesítik, „hogy birtokában lévő hejiséget amaj tavaj is raktár hejiség volt a mai napon kiutal(o)m a Honvédség részére”. (Gorka Lívia idézete levéltári anyagból.)

Több év bénultság után, 1955-ben Gorka neve visszatért a szakmai közéletbe, Munkácsy-díjat kapott, társas és egyéni kiállításai voltak. 1958-ban a brüsszeli világkiállításon egy impozáns méretű, egyedi máztechnikával készült halas medencével újra kivívta a szakma elismerését. Gorka ismét lubickolt a népszerűségben, és élt is a lehetőségekkel. Utazott, és egyik emlékezetes utazása összehozta őt Pablo Picassóval. A szenzációkra kiéhezett művészeti sajtó azután hosszú ideig csámcsogott a megjegyzésén: „Meg kell tanulnia azt a különbséget, ami a festőt a keramikustól megkülönbözteti!” – mondta Gorka a világhírű művészről.

Gorka Géza 1963-ban, miközben dübörgött műveinek sorozatgyártása, Kossuth-díjat kapott. Az Iparművészeti Vállalat 1971. márciusi fejléces kimutatása szerint az előző két hónapban az üzem 3472 darab Gorka-kerámiát gyártott le, 215 882,88 forint összértékben, ami után 5 százalékos jogdíj, azaz 10 794,18 forint illette meg az alkotót. Eredeti műveinek jó része viszont szerte a világon szétszóródott, magángyűjteményekben kötött ki.

Egy magyar gyűjtő, Chovanecz Balázs szembeszállt a kerámiák végzetével, és elkezdte felkutatni a rejtőző műveket. Több mint húsz országból, Japánból, Peruból, Ausztráliából, Kanadából cserkészte be Gorka eredeti alkotásait, másfél évtized alatt minden korábbinál teljesebb, több mint ezerdarabos Gorka Géza-gyűjteményt hozott össze, amelyből teljes pompájában bontakozik ki a „megtörhetetlen” fazekas életműve. Ebből nyújt páratlan merítést a Kieselbach Galéria augusztus 15-ig nyitva lévő kiállítása, és egy kivételes igénnyel összeállított, a galéria gondozásában megjelent, több, mint ezer Gorka-alkotást bemutató album. / Rédei Judit