Törvényünk háborús még

Nagy, szupersteril, szegmentalizált élettér. A fentről fényképezett szobák mint ketrecek. Nem is lakás ez, inkább csak „helyszín”. Egyetlen szoba látszik lakottnak, a fiúé, aki nincs itt.

Csöngetnek. Rossz hír. Ám a társadalom fel van készítve erre is. Mindenre van patent. Kéznél az egészségügyi katona, az orvosság, a rabbi, a jó tanács, a segítség (a lesújtott apa óránként igyon vizet). Még a háború is, még a katonasors is illeszkedő része a gépezetnek. A rendkívüli helyzet is rendes.

A tragédia kiterebélyesedik és gúzsba köt. Ám a szomorúság nincs kisírva, a káromkodás végigzihálva. Aztán mégis váratlan föllélegzés jön. Meg cudar felismerés: a más halálának örülünk.

A fiú egy távoli ellenőrzőpontnál szolgál. A sorompó, amely a semmit elválasztja a semmitől, a süllyedő konténer, a négy unatkozó fiatalember, a gépies eljárás nem ígér jót. Az sem, hogy ezeknek a túlkoros tinédzsereknek a kezében ott a fegyver, az odaérkezők leckéztetésére joguk van. Holott tapasztalatuk nincs. A mondatok és cselekedetek súlyát nem érzik. A kiszolgáltatottság általános a fegyver mindkét oldalán.

Az apa látni akarja bűnös katona fiát, akiért külön futár megy. Ám hazafelé a dromedár, amely mélán át-átszokott sétálni a sorompón, most megriasztja a sofőrt. Beteljesedik a sors.

A tragédia szétszakítja a házaspárt, de lehetővé teszi a kibeszélést. Régi történetek jönnek elő. A találékonyan szőtt történet drámája mégsem áll össze lesújtó-fölemelő tragédiává. Túl sok apró részlet osztja meg figyelmünket. Az egyes, külön helyszíneken zajló drámák nem tudnak összenőni. Bizonyos mértékig a háború is megmarad patentnek.

(A tavalyi velencei fesztivál zsűrijének különdíjával kitüntetett Foxtrott című izraeli–német–francia koprodukciót írta és rendezte Samuel Maoz.) / Bölcs István