Szédülés közben
Ahogy Dresch Mihály zenéjét – akinek zenekarában Lajkó 1993-ban feltűnt – egyik lemezének címével találóan jellemezhetjük Mozdulatlan utazásként, úgy Lajkó zenéjéhez is kell egy lépés távolság akkor, ha a változásait szeretnénk felfedezni. Jól ismerjük a konzekvens zenei világot, a még nem annyira felületes hallgató is képes ugyanolyannak hallani a hegedűs felvételeit, pedig az utóbbi években meglehetősen tudatosan alakítja munkáit különböző irányokba. A 2013-ban megjelent citerás szólólemeztől elindulva Balázs János klasszikus zongoristával és a Budafoki Dohnányi Zenekarral is készített felvételeket, van gyereklemeze, a lengyel Vołosival pedig szerintem a legjobb vonós világzenei produkciót hozták össze.
Lajkó mégis a senki mással össze nem téveszthető Lajkó maradt, és az új lemez is ezt támasztja alá: nem ő változik, hanem a Föld forog alatta, ő mindig ugyanazon a ponton ragyog állócsillagként, hozzá képest minden viszonylagos. Ez lehet az oka, hogy a Startot pont ugyanolyan jó lemeznek halljuk, mint bármelyik másik Lajkó-albumot. Számomra most az derült ki, hogy egyszerűen nem lehet olyan remek koncepciót kerekíteni – és erre évek óta minden produceri igyekezet megvan –, amely érdekesebb lenne a hegedűvel (és ritkán citerával) megformált személyiségnél.
Lajkó az új bandával, amely tulajdonképpen egy szextett, ismét elképesztő tempókat fog, aminél csak az nagyobb szó, hogy uralni is tudja a sebességet. Ehhez szükség van a remek zenésztársakra is, mert a hegedű mellett a gitár, cselló, tuba, nagybőgő, dob felállás különlegessége miatt éppen elég lett volna a még be nem járatott fogódzókat megtalálni, nemhogy egy öntörvényűségre hajlamos virtuózt kiszolgálni.
Az idők során Lajkó persze megtanulta, hogyan legyen csapatjátékos, így a Start összhatását és hangzását a tubával megerősített és a cselló-bőgő felállással helyenként duplikált basszus szekció (Mazura János, Kertész Endre, Barcza Horváth József), a lüktetően sodró ritmusok (Czirják Tamás dobokon és ütősökön) és a manouche hagyományokat felelevenítő gitárjáték (Sidoo Attila) ugyanúgy meghatározzák, mint a felfelé kitüremkedést ügyesen visszafogó Lajkó.
Azonban nincs szó kényszerekről, a szokásos Lajkó-flow-t élvezhetjük egy gazdag hangszerelésben, az eklektikus anyag magától értetődően gördül. Balkán, blues és az említett manouche, Django Reinhardt és Stéphane Grappelli szelleme is tetten érhető. A tíz szám meghallgatása után inkább egy dúr alaphangzás maradt meg bennem, és bár most is jelen vannak az érzelmes dallamívek, a vagányság és az önreflektív, fanyar humor mintha hangsúlyosabb lenne: például a Ki vagy te? című szerzeményben visszaköszön a kilencvenes évekből a második lemezen hallható, korabeli világzenei slágernek mondható El Camino egy jellegzetes fordulata.
Talán furcsán hat, ha azt mondom, hogy Lajkóról néha Thelonious Monk jut eszembe. Kevés olyan zenész van, aki pályafutása kezdeti szakaszában ugyanazt tudta és képviselte, mint az érett, majd a kései szakaszban. Monk és Lajkó (bár ő még korántsem tart a kései szakasznál) ilyenek, egész életükben önazonosak, a zsigerekben és a lélekben fészkelő belső zenéjük kivetülése a mi ajándékunk. A híres Monk-dokumentumfilmben a legendás szaxofonos, Charlie Rouse megkérdezi a stúdióban Thelonioust, hogy „C”-t vagy „Cisz”-t játsszon-e. Mindegy – felelte Monk.
És tényleg mindegy Lajkónál is, nála nem ezen a szinten kell a lényeget keresni, ő a nagy képet látja. Az improvizációkat kompozícióknak, a kompozíciókat improvizációknak hallhatjuk, ahogy tetszik, de a hatása alól nehéz kivonni magunkat, mert valahol mindig megtaláljuk magunkat is ebben a szédítő forgatagban. / Végső Zoltán
(Lajkó Félix & Band: Start, Fonó Budai Zeneház)
