Sokáig éljen a kockázat!

Több évtizede futok, de hosszabb távokat csak úgy tíz éve vállalok. Valószínűleg öregednem kellett ahhoz, hogy el tudjam viselni a többórás monotóniát, meg tapasztalatom szerint, ahogy idősebbek leszünk, egyre hosszabb futásokra van szükség a fittség (és a testsúly!) kontrollálásához. Eddig négy maratonom volt, ebből kétszer a New York-i – tavaly és tegnap. Az igazság az, hogy büszke vagyok a hosszabb távokon szerzett érmekre, és azok közé tartozom, akiket nem zavar, ha egy-egy 30 vagy 42 kilométeres menetbe esetenként belecsúszik néhány száz méter séta. A lényeg, hogy beérj a célba – mindegy, hogyan, de nem egészen mindegy, mikor.

A mostani futásom meglehetősen lassúra sikeredett, volt időm közben gondolkodni egy kicsit a maratonról úgy általában, és kiváltképp a New York-maratonról konkrétan. Van, aki szerint az ókori maratonfutás vízválasztó az emberiség történetében, akácsak a csata, amelyik szükségessé tette Pheidippidész halálos futását (állítólag a távot aztán az egész sereg lefutotta, hogy visszaérjen Athénba megvédeni az őrizet nélkül maradt várost). Az üzenet – a híres Browning-versben is – talán leginkább az, hogy milyen fantasztikus és mennyire váratlan dolgokra lehetünk képesek. Akárcsak a mostani versenyen Shalane Flanagan arra, hogy negyven év után először nyerje amerikaiként a nők versenyét.

Amikor a maratonon – akár a modern futásokon, akár a nevet adó sztorin – gondolkodom, legtöbbször a kockázat, a kockázatvállalás, a kockázatkezelés jut eszembe. Vegyük csak annak az 52 ezer embernek a példáját, aki most New Yorkban futott. Egy maraton átlagosan fél év felkészülést igényel. Mégpedig úgy, hogy az adott napra kell időzíteni a formánkat. Persze sok minden közbejöhet, nátha, egyéb betegség vagy halaszthatatlan üzleti tárgyalás. Ha pedig beüt valamilyen krach, nemcsak a távoli New York esetében drága repülőjegyünk, szállodánk stb. árát bukjuk, hanem a formaidőzítés is felesleges volt. Aztán kockáztatunk a verseny közben is, mikor fussunk gyorsabban, lassítsunk-e egy emelkedőn a sérülés elkerülése érdekében, kockáztatva ezzel, hogy a tervezett időben célba érünk. Mit tartalékoljunk? Erőforrást, azaz kíméljük-e magunkat, tartalékolva a futás hátralévő idejére, vagy inkább időt, azaz gyorsabban menjünk, hogy aztán – ha elfáradunk – lassíthassunk? Ezek mind-mind szakmai kérdések, és akárhogy döntünk is, nem tudjuk elkerülni a kockázatot. Ahogy a New York-maraton befektetői, támogatói is kockáztatnak: vajon megéri‑e kifizetni a városnak azt a potom négymillió dollárt, amit a rendőrségi szolgáltatásokért kérnek? Nem jön‑e közbe valami, ami veszélyeztetheti a tervezett 80 milliós bevételt?

Az életben mindig és mindenütt van kockázat. Kérdés, tudjuk-e tudatosan és sikeresen (sikeresnek gondolt módon) kezelni. A hétköznapokban rendszerint egész jól el lehet lenni egyfajta természetes, sokkal inkább a kipróbált és bevált heurisztikákra vagy megérzésekre, mintsem bonyolult elemzésekre alapuló kockázatkezeléssel. A maratonfutás még a nem profi futó számára is – a több hónapos felkészüléssel és a költségekkel – már túlságosan komplex ahhoz, hogy elkerülhető legyen a kockázat professzionális kezelése. Ez benne – az egyik – kihívás. / Neuman Péter