Saját kezűleg
Szertelen, sokoldalú és szerencsétlen ember volt báró Nopcsa Ferenc, egy elmagyarosodott román nemesi família sarja (1877–1933). Erdélyi birtokukon számos ősállat csontja került elő, és mivel nem talált szakembert, aki vizsgálatukat képes lett volna elvégezni, magát képezte ki erre. Oly sikerrel, hogy huszonkét évesen már a bécsi akadémián tartott előadást a leletekről.
Nopcsa paleontológusként, geológusként, etnológusként, albánszakértőként is ismert, számos tudóstársaság tagja, köztük a Magyar Tudományos Akadémiáé, versköltő, katonatiszt, térképész, hírszerző és a szkipetárok trónjának aspiránsa, szabadcsapat-parancsnok, fegyverbolond, kockázatokat kereső, magas adrenalinszintre beüzemelt kalandor, aki kapcsolatban áll a Monarchia legmagasabb köreivel. Gyanakvó, érzékeny, beteges alkat. Életét drasztikusan zárja le, megöli Bécsben albán titkárát, akihez évtizedes homoszexuális viszony fűzte, majd önmagát is elpusztítja. Végrendeletileg tiltja ki temetéséről a hozzátartozóit, valamint a tudományos testületek képviselőit.
Életének hiteles történetét teljes valójában nem ismerhetjük. Ez a könyv is, amelyen az ő neve virít a borítón, másnak a munkája. Legfeljebb társszerzőként szerepelhetne itt a báró. „Összeállította, írta és szerkesztette Gyurkovics Györgyi Nopcsa naplói és levelei alapján” – mondja a kötet. Így viszont forrásul aligha használható. Amóta kitalálták az idézőjelet, ugye…
Nem tekinthető tehát „emlékiratnak” sem a szöveg, noha a kiadó ezt ajánlgatja. Nem lehet megütközés nélkül olvasni, hogy a báró a túlvilágról visszaszólva, kissé hatásvadász módon így emlékezik a végső megoldásra: „kinyitottam a számat, torkomba tettem a fémízű csövet…”
És akkor ezt most hogy?
(Báró Nopcsa Ferenc: Sárkányok magyar királya. Szépmíves Kiadó. ) / Erdélyi S. Gábor
