Rossz versek
A magukat feleslegeseknek érzők nemzedéke tovább beszél: önmagáról, illúzióiról, csalódásairól, el nem múló csodákról, elmúló minden egyébről, félbemaradt szerelmekről, virító kikericsek helyébe kék levendulákat látva, a hangaszálakat és az idő szagát ideidézve egyetlen – példásan tehetséges – múltidéző, jelennek szóló montázsban. Így jöttem. Így jöttem?
Jöttem-mentem. Menekültem. Egy nem túl harmonikus társadalomba, ahol a focibuzi apa, a fáradt anya, a rémlátomással felérő tanárnő, az őrült pszichológus, a magukba fordult sógor nejestül nem segíthet. Folyamatosan múlik el minden. Nem ez volt a terv. A kisgyerekek, akik a belőlük kinövő férfi felnőtt hitelét alapozhatnák, illetlenül fellázadnak majd az „utód” ellen az illemhelyen, hisz valóban nem ez volt a terv. Hanem mi?
„Tessék felébredni!” – parancsolták az Álmodozások kora című Szabó István-filmben. Itt az ébresztő dörgőbb: a csomagot felrobbantják a párizsi repülőtéren, ezer virág száll a levegőben.
Persze semmi sem az, aminek látszik. Az ajtó a Margit hídon, a levendulamező, a reklámügynökség, az iskola, a flashmob az álombuszon, a munka, a szabadság, a felelősség, a vers, a karrier, Párizs és Pest. Más itt a földrajz, más a történelem. A kémia, az irodalom, a zene. Az ősök és az utódok.
Másképp szól minden. Amikor Sztálin elvtárs a bolsevikok valamelyik kongresszusán érces hangon elmondja A walesi bárdok elejét – biz’ vinnyoghatunk a telitalálat láttán, hallván.
(A Rossz versek című filmet írta, rendezte és játssza Reisz Gábor.) / Bölcs István
