Pizsamás művészeti árverések

A karanténból a kibertérre menekítették a portékát a világ legtekintélyesebb műkereskedői. Féléves kihagyás után merészkedett ki a nyilvános piacra a Sotheby’s, a Christie’s, valamint a Phillips aukciósház, alkalmazkodva a járványhelyzethez, online árverésen kínálta fel a felgyűlt értékeket. A három nagy rendezvényt, amelynek mérlege mintegy 825 ezer dollárt jelzett, több kisebb is követte, így összejött nagyjából 1,2 milliárd dollár. Igaz, tavaly májusban ennek az összegnek a duplája került a kasszába, de erről a mostani helyzetben nem is álmodott senki. A COVID amúgy rendesen megtépázta a nagy kereskedőházak jövedelmét, a Christie’s féléves mérlege 60 százalékkal jelzett kevesebbet, mint tavaly ilyenkor.

Bizonytalanság, szorongás előzte meg a rendezvényeket, egy volt csak biztos, minden más lesz, mint eddig. Digitális katalógusokkal, virtuá-lis tárlatvezetésekkel, online rendezvényekkel készítették fel a közönséget a csúcseseményre, ismeretlen terepre kalauzolva vevőket, eladókat egyaránt. Nem volt tülekedés a New York-i Ro-ckefeller Center előtt, a megszokott estélyi ruhás közönség ezúttal otthon, pizsamában követte a néhány óra alatt lezajló művészeti aukciókat. A feszültségnek, az egeket ostromló licitálásnak, a csodának, amelyet egy-egy kivételes mű felmutatása, megszerzése okozhat, nem lehettek fizikai részesei, mindebből maradt a szerény öröm, hogy a laptopjaikon a széles tömegek is láthatták az eseményeket, akkor is, ha egy óceán választotta el őket azok helyszínétől. Ami pedig az üzletet illeti, a pénz egy gombnyomással mindenhonnan célhoz ért.

Pánikolok – vallotta be Sara Friedlander, a Christie’s kortárs szekciójának irányítója Nate Freemannek, az Artnet újságírójának, akivel az árverést megelőző őrült napok egyikén húsz órát töltött együtt. A nagy rendezvény előtti utolsó pillanatoknak lehetett részese, betekintést nyert az előkészületekbe, szem- és fültanúja lehetett a megfeszített munkának, a kulisszatitkoknak és nem utolsósorban az érzelmeknek, amelyekre a normál felelősségen túl rátett a helyzet, a home office-ból való szabadulás okozta megkönnyebbülés és a meghatottság. Tanácskozások, találkozók, telefoninvázió, egy hat hónapos bébi, kölcsönestélyi „rongy” a tesótól, időzónák közötti lavírozás, technikai problémák, türelmetlen, nagy fogásra éhes milliárdosok, értetlenkedő vevők, eladók – mind szerepeltek Sara „étlapján”.

Reggeli rohanás egy amerikai bagellel, hamburger ebédre egy kedves ügyféllel, szüntelenül pittyegő telefonnal, az egyik vételi ajánlat után jött a másik, majd egy sms, hogy a hívó alá is írta a csekket. Miközben Sara a nővérét kérleli, hogy hagyjon egy estélyi ruhát számára a házmesternél, és magyarázza, hogy két hónapja nem jutott el a pucerájba a sajátjával, a telefonján értesítés jön a The New York Times új híréről, miszerint ősszel megnyitják az iskolákat New Yorkban. Most már igazán pánikolok – mondja.

A délutáni megbeszélésen, persze maszkban, de meghatottan, már-már sírásra készülve, hiszen rég nem volt fizikailag együtt a társaság, arról beszélnek, hogy az addig beérkezett ajánlatok mennyire vehetők komolyan, és hogy valójában mennyire uralják az aktuális helyzetet. A bizonytalankodásra gyógyírt hoz egy ügyfél érkezését hírül adó telefon a recepcióról, a maszkot viselő ember egy képet akar közelről szemügyre venni. Tíz perc múlva a falra kerül a mű, és Friedlander feszülten vár a reakcióra, amelynek nincs látható jele, hiszen az ügyfél maszkot visel. Meddig tart ez még? – kérdezi, azután megy tovább. Futtában értesül a happy endről: a gyűjtő megveszi a képet még az aukció előtt, ekkor egy csésze jegeskávé borul a ruhájára, Friedlander pedig egyre jobban bízik, lehet, hogy tényleg ura a helyzetnek. De sok időt nem tölt ezzel az érzéssel, Alex Rotter (a Christie’s nagyfőnöke ) azzal hívja, hogy egy kuncsaft mérlegeli Friedlander egy másik ajánlatát. Ekkor már záróra van, legalábbis New Yorkban. Az üzlet azonban nem áll le, Sara már otthon, éjjel két óra után a kisfia sírására riad fel, a gyerek pillanatok múlva újra az igazak álmát alussza, ám Hongkong már ébren van, így egy sms után újraindul a verkli. Már csak néhány nap, és jön az igazi megmérettetés, a „four city One relay sale”.

Mindenki lélegzet-visszafojtva várta, mi fog történni a Sotheby’snél, miután a show náluk kezdődött. Három privát kollekció és Francis Bacon triptyche biztos választása volt a társaságnak. A kalapácsot Londonban fogta Oliver Barker az online kamerák előtt, a helyszínen, New Yorkban és Hongkongban alkudoztak a telefonokat kezelő specialisták. Barker végig ura volt a helyzetnek, az utólagos elemzések szerint szinte hibátlanul irányította az aukciót. Ginny Williams absztrakt, kortárs kollekciója, közte festőnők ritkaságszáma menő alkotásai, átütő sikert arattak. Összesen 65 és fél milliót ért a gyűjtemény, amelynek minden darabja elkelt, Lee Krasner Re-Echo című képéért 9 milliót, Joan Mitchell három művéért összesen 22,7 milliót, Helen Frankenthaler művéért 7,9 milliót fizetett a győztes licitáló, és elkelt három Louise Bourgeois-szobor is 7 millióért. 84 és fél millió dollárért értékesítették Francis Bacon triptychét, 15 millióért Jean-Michel Basquiat rajzát. Összesen 363 millió dollárt kalapált el mindössze négy óra alatt Barker.

A Christie’s forgatókönyve mozgalmasabb volt, de a krónikások szerint több baki is előfordult. A négy városban (New York, London, Párizs, Hongkong) egyszerre megrendezett, „ONE” néven jegyzett aukción négy árverésvezető, mint egy sportversenyen, váltószerűen adta át a „stafétakalapácsot”. Félreértések adódtak, sokak szerint egy egyszerűbb megoldás jobb eredményt hozott volna, de a 420 millió dolláros bevétel fényében ez inkább csak fanyalgásnak tűnik. Nyolcvanezren követhették az „új színház” online közvetítését a Christie’s által létrehozott csatornákon, és a szociális média platformjain legalább 60 ezer ázsiai figyelhette a történéseket. A „globális kalapács” este fél tízkor kezdett dolgozni Hongkongban, azután az időzónákban hátrálva Párizs, London, majd legvégül New York következett, ott délelőtt 11 óra 15 percet mutatott az óra. Hongkongban közönséget is láthattunk, szigorúan maszkban, megfelelő távolságtartással, a másik három helyszínen a telefonos segítőkön és a kameramanokon kívül más élőlény nem mutatkozott. Cécile Verdier Párizsban, Jussi Pylkkanen, a társaság elnöke Londonban, Adrien Meyer New Yorkban, míg Hongkongban Elaine Kwok vezényelt.

Az árverésvezetők órákon keresztül folyamatosan aktívak voltak, keresztnevükön szólítgatták tőlük több ezer kilométerre „kalapáló” kollégái- kat. Hongkongban fiaskóval indult a rendezvény. A technikai zavarokat is okolták, amiért az egyik legismertebb ázsiai–amerikai festő, Zao Wou-Ki 10 millió dollárra tartott absztraktja nem kellett senkinek. Ezután azonban gördülékenyen haladt a masina, elkelt Gerhard Richter Frost című alkotása 79 255 000 hongkongi dollárért (10,3 millió USD). Egy magángyűjteményben több mint 80 évet pihent Picasso Baigneuse… című képe, amelyet 8,1 millió dollárért szerzett meg valaki. A Londonban felkínált Magritte-mű, a L’Arc de Triomphe élénk nemzetközi licit után New Yorkban talált vevőre 22,4 millió dollárért. Párizsban Jean Dubuffet egy művéért a jutalékkal együtt 6 és fél millió dollárt, míg egy Modigliani-portréért 4 és fél milliót adott valaki. Pablo Picasso 1955-ös Les Femmes d’Alger (Ver-sion F) című műve 30 milliót ért New Yorkban. Öt évvel ezelőtt 180 millió dollárt adtak a 15 darabból álló sorozat O jelű példányáért. Barnett Newman 1948-as absztrakt expresszionista alkotása 31 millióért talált vevőre. Roy Lichtenstein New Yorkban felkínált ikonikus 1994-es vászna, a Nude with Joyous Painting még nem szerepelt nyilvános árverésen, heves alkut váltott ki, végül egy hongkongi lett a szerencsés nyertes, 46,2 millió dollárral könnyítve a pénztárcáján. New Yorkban egyébként hét művész esetében jegyeztek fel egyéni rekordot, köztük az amerikai minimalista Brice Marden, akinek kétrészes, színes absztraktjáért 30,9 millió dollárt fizettek. Ezt megelőzően a művész rekordja ennek az összegnek a harmada volt.

A most eladott mű Donald B. Marron kollekciójából került piacra, előbb három galéria szerezte meg az eladás jogát, de a privát értékesítési kísérlet sikertelen volt. Ed Ruscha alkotása csaknem 23 millióért, a Four Pinball Machines Wayne Thiebaud-tól pedig 20 millióért kelt el. A megaárveréseket követően mindhárom nagy kereskedőház még rátett egy lapáttal, többször is fellépett a virtuális színpadon Hongkongban, mintegy 300 millió dollárral gyarapítva a bevételeket. Aratott a kínai–francia festő, Sanyu, a Sotheby’snél 33,3 milliót ért egy négy aktot ábrázoló kép, a Christie’s pedig egy csendéletet adott el majdnem 25 millióért. Egy David Hockney-mű, a 30 Sunflowers 14,8 milliót ért meg valakinek. A képet kilenc évvel ezelőtt a Phillips New York-i árverésén 2,5 millió dollárért szerezte meg a mostani beadó.

A rendezvények után többé-kevésbé elégedetten nyilatkoztak az árverezőházak vezetői, elismerve, hogy még tanulják az „új nyelvet”. „Pénzt nem veszítettünk” – mondta egyikük, a kérdésre pedig, hogy akkor mit?, „Az élvezetet” – volt a válasz. / Rédei Judit