Koppenhágai krimi

Amelyben a nyomozó legfőbb erénye a szorgalom. A detektív feladata az észlelés, a megfigyelés, vagyis a detektálás. A mozaikozás. Oda vannak már a romantika nagy lélegzetű hősei, akik pusztán az erkölcsi tekintélyükkel söpörték el a bűnösöket. Mai utódaik szeme alatt kék foltok jelzik, hogy a „nyolc napon túl gyógyuló” lengő demokratikusan jár mindenkinek, aki részt vesz a bűn és bűnhődés hagyományos kergetőzésében.

A detektív: kézműves. Foltokból ölti össze a bűnök patchworkjét, elébb találgatva, tanácstalanul, majd gyanúsítva a szereplőket, végül egyre biztosabb kézzel válogatva a lehetséges tettesek közül.

Napjaink nyomozóinak van egy új csodafegyverük. A szaporodó DNS-vizsgálatok évtizedekkel ezelőtti, büntetlenül maradt ügyekről és tettesekről rántják le a leplet. (Mit csinált ön 1976. március 28-án? No hiszen!)

Bűnügyi regényt írni nem könnyű. Elébb azt kell bebizonyítani, hogy a majdani tettes szóba sem jöhet elkövetőként, hiszen ha már az első oldalon véres a keze, elmarad a meglepetés feszültségkeltő hatása. Később, a történet befejezésekor, az ellenkezőjét kell kétségtelenné tennie a szerzőnek, hogy a gyanúsított a tettes, senki más.

E patenteken belül mostanában külön kategória lett a „skandináv krimi”. Bennük általában soha felmentvényt nem érdemlő, különös kegyetlenségű, főbenjáró bűnökkel vádolhatók a tettesek. Mint itt. (Szadista elkövetés, sorozatos nemi erőszak, gyilkosság.) A szöveg korrektül teljesíti e műfaj normáit. (Az író évekig bűnügyi tudósító volt.) Hajszál csak akkor kerül a levesbe, amikor a szerzőt elragadja a magasröptű „irodalom” heve, és egy metrójelenetet így cifráz: „Indulásukra pecsétet lehelt a vörös tolóajtók gumicsókja.” Hacsak úgy nem…

(Jesper Stein: Szép álmokat, feketerigó. Fordította: Soós Anita. Kossuth Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor