Kiszáradt folyamágy

Ma délelőtt láttam egy műanyag zsákokba csomagolt holttestet, rendőrök őrizték Újpest belvárosában. Ehhez hasonló látványban utoljára akkor volt részem, amikor még polgármester voltam, és katasztrófákhoz riasztottak, ám akkor is ritkán, mert kísérőim – finom lelkek lévén – óvtak a csúnya látványtól.

A városban gyakorta dolgom után járva azt tapasztalom, hogy nagyon sok a hajléktalan, szerencsétlen ember. Csak ők maradtak, és bár nem mindig szoktam adakozni, most minden pénzemet apróra váltva igyekszem azt tenni, amit ilyenkor kell. Amúgy azt látom, hogy a hajléktalanok nappalra is a meleg helyekre menekülnek be, és reggelre kelve megrohanják a különböző szolgáltatókat, koldulnak a pályaudvarokon, s ha eltűrik őket, bent téblábolnak, mi mást tehetnek. A legtöbb üzletben nem szívesen látott vendégek, másutt előírják a maszkot, s nekik arra nem telik, így kívül rekednek. Ha ez a rendkívüli állapot sokáig eltart, és elfogynak a nem is létező tartalékaik, akkor az éhhalál elől menekülve bármit megtehetnek, s meg is fognak tenni.

Arra gondolok, és ki is mondom, hogy feltörhetnek raktárakat, üzleteket. Ha módomban állna, mindennap körbeautóznám a várost, és személyesen igyekeznék meggyőződni arról, hogy mi valójában a helyzet, mert a médiánál jobban hiszek a saját szememnek.

Megdupláznám, s akár tripláznám a szociális munkások számát, és nemcsak adakozásra szólítanám fel a pesti és a budai polgárságot, hanem ételt is osztanék a Városháza udvarán. Személyesen is, ahogy azt karácsonykor – tíz-tizenötezer adag ételt osztva – másfél évtizeden át a Petőfi Csarnok mellett tettük. Láttuk ott a csóró nyugdíjas néniket és bácsikat egy tányér babgulyásért sorban állni.

Tudom, járvány van. Ezért a Városháza meg a kerületi önkormányzatok bejáratainál maszkokat osztanék, és csak sorban, egymás után segítenék. Mindezt az összes létező szabályt és direktívát betartva tenném. Csak azt, mit diktál az elmém és a szakmám. Azt tapasztalom amúgy, hogy a főváros olyanná vált, mint egy kiszáradt folyamágy, amelyben félig holt lelkek és valahová igyekvő öregemberek ténferegnek, mások a szemmel veréstől is rettegve merednek előre, s mutatják, nekik meg kell úszniuk. Ők ugyan tudják, merre van előre, ám riadtak, s félnek. A biztonsági személyzet, a házmesterek – akiknek országa maradtunk, s lettünk újra – kelletlenek, mogorvák, s a köszönést feledve várják, hogy mikor adja fel a kuncsaft, ki minden szavával csak untat. / Demszky Gábor